Kezdőlapra
 

 
Kollár Attila
 

VEZÉR KÁROLY  A TÉRMESTER
 

A KOLÓNIÁKRÓL
 
A XIX. század végére az ország szénterületeinek jó része nagy bányatársaságok kezébe, de legalábbis kezelésébe került. Ezek a profitjukra féltékenyen vigyázó társaságok nem nélkülözhették a stabil, midig rendelkezésre álló munkaerőt, akár a kétkezi munkások, akár a műszaki állomány tekintetében. A megnövekedett igények miatt ez a stabil munkaerő nem volt biztosítható távolról bejáró, rossz időben, vagy akár mezőgazdasági munkák idején elmaradó emberekkel. A korábban alkalmazott, az üzemi épületek között kialakított laktanyarendszer kevésnek bizonyult, nagy befogadó képességű, állandó lakótelepekre volt szükség, lehetőleg a bánya közelében. Ezek a lakótelepek, - nevezzük inkább kolóniáknak őket - az azonnali rendelkezésre álláson túl egy másik szempontból is hasznot jelentettek a társaságoknak: a családok felnövekvő gyermekeinek révén biztosították az állandó munkaerő-utánpótlást is.
 
A kolóniák kialakítása történhetett a településen belül, de attól jól elkülöníthető módon, mint például Dorogon, vagy a lakott helyektől távolabb, mintegy új települést létrehozva, akárcsak Annavölgyön vagy Tokod-altárón. Annavölgyön elsőnek a Kukukk-kolónia épült fel 1893-ban, majd rövid időn belül sorban a Borbély-sor és az Öreg-kolónia. A hely és a sorrend nem véletlen, hiszen ekkor a bányaüzem a mai Erkel Ferenc téren és annak környezetében volt. Érdekességként említjük: kultúrházunk épülete azokban az időkben a bányához tartozó erőmű gépházaként a Tizenkétház pedig a bányához tartozó téglagyár szárítójaként funkcionált.
 
1924-ben a Pálinkás-táró elkészítésével kialakult az Annavölgyet Doroggal összekötő csaknem 7 kilométer hosszú alagút. A táró közelében irodaház, műhelyek, fürdő, öltöző épült, és az üzemvezetőség ide költözött. Ebben az időszakban zajlott Annavölgy második kolónia építési hulláma, melynek során 1925-re elkészült az Új-kolónia.
 
Az 1930-as évek utáni kolónia építéseknél még további szerkezeti változás figyelhető meg. Fizikailag jól elkülönítették egymástól a tiszti, altiszti lakótelepeket a munkás kolóniáktól. Erre az utóbbi változásra Dorog a legjobb példa, ahol a tisztviselő telepet a kórház és a Pilis áruház közötti területen találjuk, a munkáskolóniák pedig a vasút túloldalán kaptak helyet. Ha nem is ennyire szembetűnően, de Annavölgyön is megfigyelhetjük ezt a jelenséget. 1939 és 1940 között folyt a harmadik, egyben utolsó nagy lakásépítés, nem is annyira a lakosság számának növekedése miatt, hanem az Öreg-kolónia lakóinak immár még a szociálisan érzékenynek nem nevezhető Részvénytársaság szerint is elfogadhatatlan lakáskörülményein javítandóan. Ennek során további 24 lakás épült az Új-kolóniában, majd az Öreg-kolóniában az elbontott féltetős házak helyén 40 lakás. Az új építési rendnek megfelelően az üzemvezetői lakást a Csengettyű-hegy tövébe építették, két mérnöklakást a mai Deres-sétányra egyet pedig a Népbolt-sor felső végébe építettek.
 
Ennek az építkezési módnak az egyik legfontosabb oka - nem titkoltan - az elszigetelés lehetősége. Az idő múlása sem tudja megszépíteni azokat a sanyarú körülményeket amelyekben a munkáskolóniák lakói éltek. Az embertelen munkakörülmények, a gyakran éhezésig fokozódó nincstelenség időről időre kétségbeesett lázadásra késztette az embereket. A sztrájk volt az egyetlen eszköz amellyel ki tudták fejezni elégedetlenségüket, alá tudták támasztani követeléseiket. Térségünk egyik első és legnagyobb sztrájkja 1903-ban Annavölgyről indult, 986 annavölgyi bányász tette le a munkát, hozzájuk csatlakozott 150 dorogi bányász. A kor viszonyait jellemzi, hogy követeléseik között egyebek mellett szerepelt a vasárnapi munka eltörlése, az ok nélküli felmondás megszüntetése és az emberi bánásmód! A bányatársaságok számára a legfontosabb a termelés folyamatossága, ezért a sztrájkokat minden eszközzel igyekeztek a lehető legrövidebb idő alatt letörni. Ezen törekvésüket segítették a jól körülhatárolt, elszigetelhető kolóniák.
 
A kolóniák közigazgatásilag mindig a nekik helyet adó településhez tartoztak, Annavölgy esetében Sárisáphoz. Ennek ellenére az itt élők életének szinte minden területét a társaság irányította. Ha beleolvasunk a Részvénytársaság szolgálati szabályzatába látjuk, hogy a munkahelyeken a használt sínszögek leadásától a kolóniákban a kutyatartásig, minden szigorúan elő van írva és ahol külön fejezet tartalmazza a szabályok megszegéséért kirovandó büntetési tételeket. A munkások számára a legfontosabb juttatás a munkabérből levont lakbér fejében kapott lakás. A lakáson túl látszólag ingyenesen biztosított iskolát, egészségügyi ellátást a társaság, ám ezek a társláda terhére működtek.
 
A társláda - más néven társpénztár - a munkások önsegélyző intézménye. Bevezetése jelentősen megnövelte a munkások létbiztonságát, a társládába történt befizetéseik után orvosi ellátást, nyugdíjat és temetési segélyt kaptak. Sajnos kezdetben a társláda rendszer a röghöz kötés egyik fontos eszköze volt, mert ha a munkás elhagyta a társaságot, addigi befizetései elvesztek. A társládák 1925. évi egyesítésével ez a hátrány megszűnt.
 
A társaság döntött a kolóniában üzletet nyitni kívánó kereskedők, kisiparosok működési engedélyei ügyében, ezen kívül alapvető élelmiszereket biztosító élelemtárat működtetett, amelyet keresetük mértékéig vehettek igénybe az egyik napról a másikra tengődő bányászcsaládok.
 
A bányatelepek irányítása két személy feladata volt, természetesen a társaság igazgatójának alárendeltjeként. A bányaüzem működtetése, a műszaki feladatok ellátása, valamint a bányához kapcsolódó személyzeti ügyek az üzemvezető feladatkörébe tartoztak, a kolóniák mindennapi életének biztosítása, a már említett juttatások sorát kiegészítve az áram és vízhálózat üzemképességének biztosításával, utak karbantartásával és a környezeti rend fenntartásával, pedig a térmester megbízatásához tartozott. A térmester szükségszerűen gyakoribb és szorosabb kapcsolatot tartott a lakossággal, mintegy polgármesterként irányította a kolóniát.
 
A FÁSÍTÁS
 
Ha Annavölgyről készült régi, az 1900-as évek első évtizedeiből származó képeket nézünk, akár honlapunk Fotóarchívum rovatában is, feltűnik, hogy csupa kopár domb övezi a bányatelepet. Ha megvizsgáljuk mi okozhatta ezt a kopárságot, három okot is találunk; a területek egy részét bizonyosan a természet alakította ilyenné, a dombok más, nem elhanyagolható részén a legeltetés lehet az ok, ne feledjük a Sándor uradalom birtokáról van szó, és a Paulin-majorban jelentős méretű juhászatot tartottak fenn. A harmadik ok a bányászat. A bányamunka során nagymennyiségű fát használnak fel gerenda, deszka, talpfa formájában. Nagyüzemi bányászatnál központi fatelepekről szállítják a faanyagot, de az uradalmi bányászat idejében a költségek csökkentése miatt nyilvánvalóan a saját, úgymond ingyen fát használták, a praktikum pedig azt diktálta, a lehető legközelebbről termeljék ki.
 
Ez utóbbit, a bányászatot teszi a kopárság okozójává özv. Paul Antalné egykori tanítónőnk 1915 körül készült „Sárisáp annavölgyi bánya helyi története” című írásában. Sajnos az írásból csak néhány lap maradt fenn, idézzünk belőle:
 

 
Közel száztíz éve vetette papírra e sorokat Paul Antalné, de akár ha ma írta volna. A mai kor embere hajlamos a maga érdemének tekinteni a természet védelmét, az egészséges életkörülmények iránti igényt, és lám, egy bő évszázaddal ezelőtt, egy kis bányatelep tanítónőjének gondolatait ugyanezen elvek vezérelték. Sőt talán Bárdos főtanító úr is ezért gyűjtötte maga köré a tanulókat, és vágott bele a fatelepítési munkákba.
 
Noha Paul Antalné nem írja le, de az általa említett vadgesztenye liget, és jegenyesor ad némi támpontot hogy megtaláljuk, mely területeket érintett Bárdos tanító úr áldásos tevékenysége. Segítenek ebben a fejezet elején említett régi fényképek is. A vadgesztenyés nagyrészt a régi iskolát körülölelő terület, e fák utódai ma is szegélyezik a környező utcákat nevüket adva nekik. Bár került vadgesztenye a mai főtér területére is, ám a focipálya kialakítása, majd az Öreg-kolónia átépítése szinte valamennyit eltüntette, talán csak egy példány emlékeztet rájuk a posta és a népbolt közötti sarokban. A jegenyesor egykor az eredeti Öreg-kolónia főutcáját, a mai Népbolt-sort díszítette. 1940-ben a régi úgynevezett féltetős házakat elbontották, új házak építésével ekkor alakult ki a Népbolt-sor mai formája, és ekkor tűnt el nyomtalanul a Bárdos József által telepített jegenyesor is.
 
Ha megkérdezünk egy annavölgyi lakost ki volt a fásító, a fiatalabb korosztályba tartozó megkérdezett valószínű, hogy a kérdést sem fogja érteni. Csak az idős annavölgyiek emlékeznek még az egykori fatelepítésekre, és ugyan Paul Antalné írásáról régóta tudomásunk van, ám annak tartalma nem igazán kapott nyilvánosságot, ezért a visszaemlékezők szinte bizonyosan nem a méltatlanul feledésbe merült Bárdos főtanító nevét fogják említeni. Annál is inkább, mert volt egy másik fásító is:
 
A VEZÉR
 
Általában így említik, keresztnév nélkül. Vezér Károly Annavölgy utolsó térmestere, köztiszteletnek örvendő személyiség volt. A korábbi térmesterek munkásságáról nem tudunk semmit, de nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk Vezér Károlynál senki nem tett többet Annavölgy erdős, ligetes környezetének megteremtéséért, a mai településkép kialakításáért.
 
Az erdész végzettségű térmestert nagyon zavarta a kopár környezet, az erdő hiánya, ezért szorgalmazta a társaság igazgatójánál a környező dombok beültetését. Állhatatossága sikerrel járt, 1936-ban megkezdődött az erdőtelepítés, melynek leglátványosabb és máig leginkább felismerhető része a népnyelv szerint csak fenyvesnek nevezett, a x-es akna közelében kezdődő, a régi futballpálya fölött elhúzódva, a régi kórház (Kucseráék) völgyét körülölelő, a Miklós-berek alatti domboldalig hosszan kanyargó erdősáv.
 
A visszaemlékezők elmondása alapján tudtuk, Vezér Károly a felnőttek mellett - akárcsak Bárdos tanító úr - alkalmazott kamasz fiúkat, sőt néhány fillért fizetett is a munkáért. Valójában nagyon kevés ismeretünk volt Vezér Károlyról és az erdőtelepítésről, de a szerencse mellénk szegődött. Nemrégen kacskaringós úton két írat került hozzánk. Az egyik Dobay Pál erdőmérnök - Vezér Károly unokaöccse - erdőgazdálkodásról írt munkájának néhány lapja. Ezt idézzük:
 

 
A tanulmányból kiderül, hogy a fenyves - még ha meghatározó is - csak egy része a munkálatoknak. És valóban, hiszen ha immár sokadszor az idős annavölgyiek emlékére hagyatkozunk, szinte magunk előtt látjuk a régi focipályát szegélyező hatalmas nyárfákat, a régi kocsma sarkánál őrt álló égbe nyúló jegenyét, de nemrég még a Borbély-sor akácaiból és jegenyéiből is volt mutatóba. De nem csak ezek, a Rózsa utca, a Szabadság utca, a Pálinkás táró melletti üzemudvar, mindent felsorolni sem lehet, ezek mind magukon viselték Vezér Károly keze nyomát. Ma pedig a Deres sétány alatti terület mutatja a természet erejét; a kötélpálya elbontása óta ha nem is teljes pompájukban, de kezdik visszafoglalni egykori helyüket Vezér Károly fűzeinek, juharjainak utódai.
 
Míg Dobay írása Vezér Károly szakmai munkájába enged bepillantást, addig a másik hozzánk került írat, ifj.Fuchs Antal erdőmérnök - fővadász emlékező gondolatai az embert állítják elénk.
 

 
Az 1960-as évek végén két fia kíséretében ellátogatott Annavölgyre, bejárták a települést, a jól ismert dombokat; akkor még nem csak a fenyves, hanem csaknem valamennyi telepítés teljes pompájában fogadta ültetőjét. Ekkor készült ez a fénykép Vezér Károlyról valódi és harminc évvel korábban ültetett fiai társaságában.