Kezdőlapra
 

 
Kollár Attila
 

VEZÉR KÁROLY  A TÉRMESTER
 

A KOLÓNIÁKRÓL
 
A XIX. század végére az ország szénterületeinek jó része nagy bányatársaságok kezébe, de legalábbis kezelésébe került. Ezek a profitjukra féltékenyen vigyázó társaságok nem nélkülözhették a stabil, midig rendelkezésre álló munkaerőt, akár a kétkezi munkások, akár a műszaki állomány tekintetében. A megnövekedett igények miatt ez a stabil munkaerő nem volt biztosítható távolról bejáró, rossz időben, vagy akár mezőgazdasági munkák idején elmaradó emberekkel. A korábban alkalmazott, az üzemi épületek között kialakított laktanyarendszer kevésnek bizonyult, nagy befogadó képességű, állandó lakótelepekre volt szükség, lehetőleg a bánya közelében. Ezek a lakótelepek, - nevezzük inkább kolóniáknak őket - az azonnali rendelkezésre álláson túl egy másik szempontból is hasznot jelentettek a társaságoknak: a családok felnövekvő gyermekeinek révén biztosították az állandó munkaerő-utánpótlást is.
 
A kolóniák kialakítása történhetett a településen belül, de attól jól elkülöníthető módon, mint például Dorogon, vagy a lakott helyektől távolabb, mintegy új települést létrehozva, akárcsak Annavölgyön vagy Tokod-altárón. Annavölgyön elsőnek a Kukukk-kolónia épült fel 1893-ban, majd rövid időn belül sorban a Borbély-sor és az Öreg-kolónia. A hely és a sorrend nem véletlen, hiszen ekkor a bányaüzem a mai Erkel Ferenc téren és annak környezetében volt. Érdekességként említjük: kultúrházunk épülete azokban az időkben a bányához tartozó erőmű gépházaként a Tizenkétház pedig a bányához tartozó téglagyár szárítójaként funkcionált.
 
1924-ben a Pálinkás-táró elkészítésével kialakult az Annavölgyet Doroggal összekötő csaknem 7 kilométer hosszú alagút. A táró közelében irodaház, műhelyek, fürdő, öltöző épült, és az üzemvezetőség ide költözött. Ebben az időszakban zajlott Annavölgy második kolónia építési hulláma, melynek során 1925-re elkészült az Új-kolónia.
 
Az 1930-as évek utáni kolónia építéseknél még további szerkezeti változás figyelhető meg. Fizikailag jól elkülönítették egymástól a tiszti, altiszti lakótelepeket a munkás kolóniáktól. Erre az utóbbi változásra Dorog a legjobb példa, ahol a tisztviselő telepet a kórház és a Pilis áruház közötti területen találjuk, a munkáskolóniák pedig a vasút túloldalán kaptak helyet. Ha nem is ennyire szembetűnően, de Annavölgyön is megfigyelhetjük ezt a jelenséget. 1939 és 1940 között folyt a harmadik, egyben utolsó nagy lakásépítés, nem is annyira a lakosság számának növekedése miatt, hanem az Öreg-kolónia lakóinak immár még a szociálisan érzékenynek nem nevezhető Részvénytársaság szerint is elfogadhatatlan lakáskörülményein javítandóan. Ennek során további 24 lakás épült az Új-kolóniában, majd az Öreg-kolóniában az elbontott féltetős házak helyén 40 lakás. Az új építési rendnek megfelelően az üzemvezetői lakást a Csengettyű-hegy tövébe építették, két mérnöklakást a mai Deres-sétányra egyet pedig a Népbolt-sor felső végébe építettek.
 
Ennek az építkezési módnak az egyik legfontosabb oka - nem titkoltan - az elszigetelés lehetősége. Az idő múlása sem tudja megszépíteni azokat a sanyarú körülményeket amelyekben a munkáskolóniák lakói éltek. Az embertelen munkakörülmények, a gyakran éhezésig fokozódó nincstelenség időről időre kétségbeesett lázadásra késztette az embereket. A sztrájk volt az egyetlen eszköz amellyel ki tudták fejezni elégedetlenségüket, alá tudták támasztani követeléseiket. Térségünk egyik első és legnagyobb sztrájkja 1903-ban Annavölgyről indult, 986 annavölgyi bányász tette le a munkát, hozzájuk csatlakozott 150 dorogi bányász. A kor viszonyait jellemzi, hogy követeléseik között egyebek mellett szerepelt a vasárnapi munka eltörlése, az ok nélküli felmondás megszüntetése és az emberi bánásmód! A bányatársaságok számára a legfontosabb a termelés folyamatossága, ezért a sztrájkokat minden eszközzel igyekeztek a lehető legrövidebb idő alatt letörni. Ezen törekvésüket segítették a jól körülhatárolt, elszigetelhető kolóniák.
 
A kolóniák közigazgatásilag mindig a nekik helyet adó településhez tartoztak, Annavölgy esetében Sárisáphoz. Ennek ellenére az itt élők életének szinte minden területét a társaság irányította. Ha beleolvasunk a Részvénytársaság szolgálati szabályzatába látjuk, hogy a munkahelyeken a használt sínszögek leadásától a kolóniákban a kutyatartásig, minden szigorúan elő van írva és ahol külön fejezet tartalmazza a szabályok megszegéséért kirovandó büntetési tételeket. A munkások számára a legfontosabb juttatás a munkabérből levont lakbér fejében kapott lakás. A lakáson túl látszólag ingyenesen biztosított iskolát, egészségügyi ellátást a társaság, ám ezek a társláda terhére működtek.
 
A társláda - más néven társpénztár - a munkások önsegélyző intézménye. Bevezetése jelentősen megnövelte a munkások létbiztonságát, a társládába történt befizetéseik után orvosi ellátást, nyugdíjat és temetési segélyt kaptak. Sajnos kezdetben a társláda rendszer a röghöz kötés egyik fontos eszköze volt, mert ha a munkás elhagyta a társaságot, addigi befizetései elvesztek. A társládák 1925. évi egyesítésével ez a hátrány megszűnt.
 
A társaság döntött a kolóniában üzletet nyitni kívánó kereskedők, kisiparosok működési engedélyei ügyében, ezen kívül alapvető élelmiszereket biztosító élelemtárat működtetett, amelyet keresetük mértékéig vehettek igénybe az egyik napról a másikra tengődő bányászcsaládok.
 
A bányatelepek irányítása két személy feladata volt, természetesen a társaság igazgatójának alárendeltjeként. A bányaüzem működtetése, a műszaki feladatok ellátása, valamint a bányához kapcsolódó személyzeti ügyek az üzemvezető feladatkörébe tartoztak, a kolóniák mindennapi életének biztosítása, a már említett juttatások sorát kiegészítve az áram és vízhálózat üzemképességének biztosításával, utak karbantartásával és a környezeti rend fenntartásával, pedig a térmester megbízatásához tartozott. A térmester szükségszerűen gyakoribb és szorosabb kapcsolatot tartott a lakossággal, mintegy polgármesterként irányította a kolóniát.
 
A FÁSÍTÁS
 
Ha Annavölgyről készült régi, az 1900-as évek első évtizedeiből származó képeket nézünk, akár honlapunk Fotóarchívum rovatában is, feltűnik, hogy csupa kopár domb övezi a bányatelepet. Ha megvizsgáljuk mi okozhatta ezt a kopárságot, három okot is találunk; a területek egy részét bizonyosan a természet alakította ilyenné, a dombok más, nem elhanyagolható részén a legeltetés lehet az ok, ne feledjük a Sándor uradalom birtokáról van szó, és a Paulin-majorban jelentős méretű juhászatot tartottak fenn. A harmadik ok a bányászat. A bányamunka során nagymennyiségű fát használnak fel gerenda, deszka, talpfa formájában. Nagyüzemi bányászatnál központi fatelepekről szállítják a faanyagot, de az uradalmi bányászat idejében a költségek csökkentése miatt nyilvánvalóan a saját, úgymond ingyen fát használták, a praktikum pedig azt diktálta, a lehető legközelebbről termeljék ki.
 
Ez utóbbit, a bányászatot teszi a kopárság okozójává özv. Paul Antalné egykori tanítónőnk 1915 körül készült „Sárisáp annavölgyi bánya helyi története” című írásában. Sajnos az írásból csak néhány lap maradt fenn, idézzünk belőle:
 

 
"1800 körül a hegyoldalak vízmosásaiban szénkibúvásokra leltek. Gróf Sándor Móric, a földterület akkori birtokosa érdemesnek találta a szén kitermelését. Az itt elterülő hatalmas erdőségekből vágott szálfát bányafául használták fel, s minthogy újabb ültetésről nem gondoskodtak, erdőkoszorúzta völgyünk sivár, kopár vidék látképét nyújtja.
 
Azon régi szép vadászmezőkről tanúskodik a még napjainkban is jókarban lévő vadászkastély, amely jelenleg bánya-üzemvezetői lakásul szolgál. Ősi parkjában a régmúlt időkre emlékeztetnek a százados szilfák. De amit az ősök az erdősítés elmulasztásával vétettek a telep szépsége és egészségügye ellen, azt a múlt századvégén, 1890 körül, iskolánk egykori főtanítója: Bárdos József nagy lelkesedéssel pótolta. Az ő emlékét hirdetik az egykori faültető tanulók, azóta javakorabeli bányászok. Hálával, szeretettel gondolnak a hatalmas vadgesztenyés, tölgyes liget és égbenyúló jegenyefasorok megteremtőjére."

 

 
Közel száztíz éve vetette papírra e sorokat Paul Antalné, de akár ha ma írta volna. A mai kor embere hajlamos a maga érdemének tekinteni a természet védelmét, az egészséges életkörülmények iránti igényt, és lám, egy bő évszázaddal ezelőtt, egy kis bányatelep tanítónőjének gondolatait ugyanezen elvek vezérelték. Sőt talán Bárdos főtanító úr is ezért gyűjtötte maga köré a tanulókat, és vágott bele a fatelepítési munkákba.
 
Noha Paul Antalné nem írja le, de az általa említett vadgesztenye liget, és jegenyesor ad némi támpontot hogy megtaláljuk, mely területeket érintett Bárdos tanító úr áldásos tevékenysége. Segítenek ebben a fejezet elején említett régi fényképek is. A vadgesztenyés nagyrészt a régi iskolát körülölelő terület, e fák utódai ma is szegélyezik a környező utcákat nevüket adva nekik. Bár került vadgesztenye a mai főtér területére is, ám a focipálya kialakítása, majd az Öreg-kolónia átépítése szinte valamennyit eltüntette, talán csak egy példány emlékeztet rájuk a posta és a népbolt közötti sarokban. A jegenyesor egykor az eredeti Öreg-kolónia főutcáját, a mai Népbolt-sort díszítette. 1940-ben a régi úgynevezett féltetős házakat elbontották, új házak építésével ekkor alakult ki a Népbolt-sor mai formája, és ekkor tűnt el nyomtalanul a Bárdos József által telepített jegenyesor is.
 
Ha megkérdezünk egy annavölgyi lakost ki volt a fásító, a fiatalabb korosztályba tartozó megkérdezett valószínű, hogy a kérdést sem fogja érteni. Csak az idős annavölgyiek emlékeznek még az egykori fatelepítésekre, és ugyan Paul Antalné írásáról régóta tudomásunk van, ám annak tartalma nem igazán kapott nyilvánosságot, ezért a visszaemlékezők szinte bizonyosan nem a méltatlanul feledésbe merült Bárdos főtanító nevét fogják említeni. Annál is inkább, mert volt egy másik fásító is:
 
A VEZÉR
 
Általában így említik, keresztnév nélkül. Vezér Károly Annavölgy utolsó térmestere, köztiszteletnek örvendő személyiség volt. A korábbi térmesterek munkásságáról nem tudunk semmit, de nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk Vezér Károlynál senki nem tett többet Annavölgy erdős, ligetes környezetének megteremtéséért, a mai településkép kialakításáért.
 
Az erdész végzettségű térmestert nagyon zavarta a kopár környezet, az erdő hiánya, ezért szorgalmazta a társaság igazgatójánál a környező dombok beültetését. Állhatatossága sikerrel járt, 1936-ban megkezdődött az erdőtelepítés, melynek leglátványosabb és máig leginkább felismerhető része a népnyelv szerint csak fenyvesnek nevezett, a x-es akna közelében kezdődő, a régi futballpálya fölött elhúzódva, a régi kórház (Kucseráék) völgyét körülölelő, a Miklós-berek alatti domboldalig hosszan kanyargó erdősáv.
 
A visszaemlékezők elmondása alapján tudtuk, Vezér Károly a felnőttek mellett - akárcsak Bárdos tanító úr - alkalmazott kamasz fiúkat, sőt néhány fillért fizetett is a munkáért. Valójában nagyon kevés ismeretünk volt Vezér Károlyról és az erdőtelepítésről, de a szerencse mellénk szegődött. Nemrégen kacskaringós úton két írat került hozzánk. Az egyik Dobay Pál erdőmérnök - Vezér Károly unokaöccse - erdőgazdálkodásról írt munkájának néhány lapja. Ezt idézzük:
 

 
AZ ERDŐ GAZDASÁGTÖRTÉNETI MÚLTJA
 
(A Sárisáp-annavölgyi erdőtelepítés története]
 

Az erdőterület - akárcsak a környező szántók és legelők zöme - a közeli Bajnán élő herceg Metternich család birtokához tartozott. Az erdőtelepítés megkezdése előtt a kopár domboldalakat, értéktelen, elbokrosodó lankákat juhlegeltetéssel hasznosították.
 
A reformkor idején fejlődésnek induló hazai kapitalizmus szükségszerűen magával hozta a bányászat fellendülését is. Ekkor került sor a Dorog-Tokod-Sárisáp térségében rejlő szénvagyon feltárására. A bánya térhódítása folytán egyre nagyobb területek kerültek a Salgótarjáni Kőszénbánya R.T. jogelődjének tulajdonába, ill. bérlet útján szerezte meg a cég a bányászati jogot. A bérleti szerződés 90 (vagy 100?) évre szólott és 1930-40. között már lejárófélben volt.
 
1936. nyarán azonban a cég - Dr. Schmidt Sándor bányafőtanácsos képviseletében - megvásárolta az uradalomtól a szóbanforgó területet. Az eladó - a Metternich család legutolsó sarja: herceg Metternich Sándor Klementina - feltehetően ma is él valamelyik nyugat-európai állam területén. A vételár - állítólag 200 Pengő/kh - meglehetősen alacsony volt abban az időben, így került a mai sárisápi állami erdő zömét adó 2-3-4-5 és 6. tag véglegesen a Salgótarjáni Kőszénbánya R.T. tulajdonába.
 
Ezekben az években a ma is élő Vezér Károly - jelenleg már ny, erdészeti szakelőadó - volt a mintegy 1000 lelket számláló Sárisáp-annavölgyi bánya-lakótelep ú,n. „térmestere", - azaz gondnoka. A deres fejjel is erdő-szerető, szívvel-lélekkel vadászat-kedvelő gondnok kedves álma valósult meg akkor, amikor a bányafőtanácsos — egyúttal a földvásárló bizottság vezetője - Bajnáról jövet a következő szavakkal állított be irodájába: „Most vettük meg Annavölgyet! Dorogon (a bányaigazgatóság székhelyén) még nem is tudják..., de máris megkérem, fiam, hogy készítsen egy erdősítési tervet. Tudom, mennyire nélkülözi itt az erdőt, - hát most csinálhat magának. Olyant gondolok, amelyben az itteni nyugdíjas bányászok is tubákolhassanak [dohányozhassanak] még: talán akácost; csak minél előbb fogjon hozzá! Persze előzőleg bizonyos költségvetést kérek. A kivitelezést magára bízom. Többletmunkáját honorálni fogom. Segítse a jó Isten! — Jószerencsét!" (Vezér Károly levélben írt visszaemlékezése .)
 
A gondnok lelkes szakmaszeretete folytán rövidesen - még 1936. őszén megindult a kopárfásítás-jellegű talajelőkészítés. A munkát nyugdíjasok és iskolából kikerült 12-16 éves fiatalok végezték. Csak az jöhetett dolgozni, aki előzőleg részt vett az iskolában tartott 2 heti tanfolyamon (összesen 12 óra). Itt nemcsak az erőtelepítés mikéntjét, hanem célját, értelmét és távolabbi hatásait is elsajátították a hallgatók. A tanfolyamot - számtalan egyéb gondja és fáradsága mellett - Vezér Károly személyesen vezette. - Az ő példája nyomán miért ne lehetne erdőápoló- és csemetekerti dolgozóinkat hasonló előzetes oktatásban részesíteni?
 
1936. végére - 135 cm-es hármaskötésben, 50x50x50 cm mérettel - elkészültek az ültetőgödrök. A díjazás nem az akkor általános időbér (napszám) szerint történt, hanem - a talaj kötöttségétől függően - változó teljesítménybért kaptak a munkások (3-4-5 fillér/gödör), A meredek domboldalakon szakszerűen peremezett, minden felszíni vízelfolyást megakadályozó gödröket egész télen át nyitva hagyatta a gondnok így az 1936/37. telén beálló erős -12 - -15 fokos fagyok nemcsak a kihányt talajt, hanem a gödrök oldalát és fenekét is megfelelően átporhanyósították
 
Az erdőtelepítés - a bányafőtanácsos kívánsága szerint - akácosnak indult, A helyes erdész-érzékkel megáldott gondnok azonban nem bízott az akkor „csodafának" kikiáltott akácban és meggyőzően érvelt a fenyvesítés mellett. „Úgyis tudom, hogy amit helyesnek talál, abból nem enged, - hát legyen fenyves", - adta meg a jóváhagyást a bányafőtanácsos (Vezér K. levélben írt visszaemlékezése), így csak a vízmosásokba és a házak melletti sávba került akác; a nedvesebb, mélyebb részekre fűz; a [régi] footballpálya környékére - a mielőbbi árnyékolás céljából - nemesnyár; a határtöréspontokra pedig jegenyenyár. A terület fennmaradó részein előbb fekete-, majd - igen helyesen! - erdeifenyőt szorgalmazott a gondnok. A csemetét részben állami-, részben saját csemetekertjéből biztosította, gondolva a kopárfásítás miatt fokozottabban szükséges akklimatizációra [alkalmazkodó képességre]. Számottevőbb pótlásra csak a hajdani kórház feletti katlanban került sor. Az erdősítést követő nyáron ui. 6 hetes kánikula köszöntött be 30-33 fokos hőséggel. Ezt természetesen nem sok csemete tudta átvészelni.
 
Jelentősége folytán külön és hangsúlyozottan szólunk az 5-6. és részben a 4. erdőtag betelepítéséről. Ezek anyakőzete a bányaművelés során felszínre kerülő, szénnel vegyes pala és márga: a „bányameddő". Jellemzi a jó szellőzöttség, a rossz vízgazdálkodás, továbbá a humusz és a talajélet teljes hiánya. Nagyon elismerésre méltó az az ügyszeretet és bátorság, amellyel Vezér Károly ezen a szélsőséges talajon is hozzáfogott az erdőtelepítéshez. Helyes fafaj- megválasztását az eltelt 30 év meggyőzően igazolta: az akác, a feketefenyő és a bálványfa mellett - a laposabb részeken - a nemesnyár is szépen díszlik és nem várt fejlődést mutat. Esztétikailag is nagy kár, hogy a bányához tartozó [hajdani] sodrony kötélpálya létesítése alkalmával az ugyanide telepített juhar- és fűzligetet letarolták.
 
Az erdőtelepítést eredetileg 8 erdőtagra osztotta be Vezér Károly. Jellemző emelkedett lelkületére, hogy az erdőtagokat az I, világháborúban elesett 8 annavölgyi bányász nevéről kívánta elnevezni kegyelete jeléül. Azonban a „keresztelő" - az ünnepélyes erdészhála eme szép megnyilvánulása - önhibáján kívül elmaradt...
 
A felszabadulás után - a bányák államosítása alkalmával - államerdészeti tulajdonba került a Sárisáp-annavölgyi erdő. A nagy lendülettel meginduló erdőtelepítés eredményeképpen itt is gyarapodott az erdőterület. Sajnálkozva kell azonban megállapítanunk, hogy ez az újabb erdőtelepítés - mind a kivitelezés, mind a pótlás, mind pedig az ápolás szempontjából - elmarad Vezér Károly műve mögött. Az ö szemet-lelket gyönyörködtető keze-munkája ma is a legutóbbi 30 év környékszerte legjobban sikerült erdőtelepítése. Emlékét szebben és maradandóbban megőrzi majd, mint a „nagyok" köbe vésett és elfelejtett emlékei,
 
Esztergom, 1967. nyár

 


 
A tanulmányból kiderül, hogy a fenyves - még ha meghatározó is - csak egy része a munkálatoknak. És valóban, hiszen ha immár sokadszor az idős annavölgyiek emlékére hagyatkozunk, szinte magunk előtt látjuk a régi focipályát szegélyező hatalmas nyárfákat, a régi kocsma sarkánál őrt álló égbe nyúló jegenyét, de nemrég még a Borbély-sor akácaiból és jegenyéiből is volt mutatóba. De nem csak ezek, a Rózsa utca, a Szabadság utca, a Pálinkás táró melletti üzemudvar, mindent felsorolni sem lehet, ezek mind magukon viselték Vezér Károly keze nyomát. Ma pedig a Deres sétány alatti terület mutatja a természet erejét; a kötélpálya elbontása óta ha nem is teljes pompájukban, de kezdik visszafoglalni egykori helyüket Vezér Károly fűzeinek, juharjainak utódai.
 
Míg Dobay írása Vezér Károly szakmai munkájába enged bepillantást, addig a másik hozzánk került írat, ifj.Fuchs Antal erdőmérnök - fővadász emlékező gondolatai az embert állítják elénk.
 

 
... látom, hogy jön felém az Ördöngősnek nevezett domboldalról, befordul a nyiladékon és amikor meglát, amint lakásom előtt állva várom, - egyszerre csupa öröm lesz, csupa mosoly; úgy tűnik: még szebbé vált körülötte egyszeriben a koratavaszi világ. Kemény kézfogás, halkan elrebegett „szervusz" és utána máris hallom a reá annyira jellemző, bocsánatkérésnek is beillő szabadkozást: „Ne zavartasd magad! Te csak végezd a munkád, mintha itt sem lennék".
 
Károly bácsi így élt és dolgozott, szinte mindenkit megkövetve azért, hogy erdőket telepített, hogy egész életében a szerénység és kötelességtudás mintaképe volt. Milyen lelkesedéssel emlegette azokat, akik a „zöldkabátosok" világában alkottak valami szépet és kiemelkedőt, nem téve különbséget, hogy erdész vagy vadász, avagy egyszemélyben mindkettő volt-e az illető. Meleg szeretettel és megbecsüléssel emlegette a nagyokat és közben úgy kívánta, hogy őt senki ne lássa meg, ő senkit ne zavarjon, ő senkinek útjában ne legyen. Pedig nagy volt ő maga is. Egy azok közül, akik csendben jönnek; szerényen, szívósan dolgoznak és csendben, szinte észrevétlenül távoznak.
 


 
Az 1960-as évek végén két fia kíséretében ellátogatott Annavölgyre, bejárták a települést, a jól ismert dombokat; akkor még nem csak a fenyves, hanem csaknem valamennyi telepítés teljes pompájában fogadta ültetőjét. Ekkor készült ez a fénykép Vezér Károlyról valódi és harminc évvel korábban ültetett fiai társaságában.