Kezdőlapra
 

 
Sztraka Ferenc
 

AZ  ANNAVÖLGYI  KAPCSOLAT
 

A dolgok mindig mozgásban vannak. A mozgás egyben változást is jelent, amihez a túlélés esélyének növelése érdekében minden élőlénynek célszerű alkalmazkodnia. Új helyzetek, új ismeretek kergetik egymást, és akkor még nem is említettem az említésre egyébként nem különösebben méltó marketinges attitűdöt, amikor is mindent az „új” jelzővel akarnak a görcsösen nyakunkba sózni. Szóval, az újdonságok útvesztőjében bolyongunk, ami még rendben is volna, de időnként szembesülünk azzal a furcsasággal is, hogy még az állandónak hitt múlt is megújul.
 
Családunkban mindig fontos és érdekes téma volt a történelmi és a személyes múlttal való kapcsolat, kiváltképpen a felmenőink viselt dolgai. Emlékszem, kisgyermek koromban (1959-ben születtem) a hatvanas években a dédszüleim, nagyszüleim és szüleim rengeteget beszélgettek, meséltek a családi előzményekről, különböző rokonokról, akik vagy valami hasznosat tettek, vagy pedig éppen az ellenkezőjét. A kép így kellően színes és részletgazdag volt, a rokonaim, felmenőim néha regényhősként, máskor lobogó hajú kalandorként, vagy színes képregényfiguraként jelentek meg előttem. Főleg az akkor még élő rokonok esetében volt különösen izgalmas mindez, hiszen például gyerekfejjel még bármikor meg tudtam kérdezni a nagyapám öccsét, hogyan verte meg a mindenkibe belekötő antiszociális fűtőt a tengerjáró hajón, vagy hogyan segítettek a háború végén néhány elesett emberen. A történetek érdekesek voltak, a múlt pedig statikusnak tűnt.
 
Sok régi családi iratunk megvolt, mindig is igyekeztünk gondosan megőrizni a személyes múltunk útjelzőit. Ezek az okiratok, cirkalmas anyakönyvi kivonatok, igazolványok, igazolások, oklevelek, bizonyítványok, mindenféle feljegyzések a családunk mindennapi életének apró krónikásai szerencsére megvannak a mai napig. Ezeket a papírokat dorogi házunk ebédlőszekrényének egyik fiókjában tároltuk a régi fényképek társaságában, és egyszer-egyszer elővettük mindegyiket, kiterítettük a nagy étkezőasztalra, megbámultuk őket, majd óvatosan visszatettük valamennyit a helyükre. A fényképeket persze megnéztük és beszéltünk is róluk sokat, de az iratok egy részét csak megszellőztettük, ám egyiket sem olvastuk el soha.
 
Családunk bizonyára nem egyedi a nagy közép-európai vándorlásban és vérkeveredésben, volt itt minden, országváltások, költözések más vidékekre, kalandozások sokfelé.
 
Apai ágon a felmenőim a cseh-német határ környékén éldegéltek – bár ott is össze-vissza cirkuláltak, mint a mérgezett egerek – az apai nagyanyám pedig a Bajorországból és Baden-Württembergből Dorogra dunai sajkákkal érkező „sváb” diaszpórába tartozott. Egyesítő, konfliktuskerülő emberek voltak, békésen megfértek egymással valamennyien, nem sújtotta őket a mai kort sajnálatosan bekoszoló megosztottság.
 
Az apai ükapám, Adalbert Straka – 1852. 08. 08-án Csehországban született egész pontosan Prága belvárosában. Géplakatos volt, amolyan helyi ezermesterként állítólag mindenféle mozgó géppel elboldogult. Azt is tudtuk, hogy a gyártó képviseletében 1892-ben ő hozta az első két darab gőz aknaszállító gépet a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Rt. megrendelésére, Annavölgyre. A gépszállítás csak a kisebbik feladat volt, ugyanis a gépeket telepíteni kellett, összeszerelni, beüzemelni és betanítani a kezelőszemélyzetet. Ez a folyamat eltartott egy ideig és eközben az akkori bányaigazgató Winklehner János állandó munkaszerződést kínált az ükapámnak. Winklehner János az elmondások alapján szigorú, tartózkodó ember volt, nem örvendett közszeretetnek a kemény stílusa miatt, de az ükapámmal nemcsak jó munkakapcsolat, hanem még valamiféle lazább barátság is kialakult köztük. Hogy ez az ükapám szaktudása, a messziről jött, „világlátott” ember archetípusa, vagy pedig az öregem jó természete és kiváló kommunikációs képességei miatt alakult így, azt nem tudom. Lényeg, hogy amikor Adalbert ükapám az akkori új század hajnalán, 1900.06.10-én egy sajnálatos munkahelyi baleset szövődményeként meghalt, Winklehner intézett az árvaságra jutott nyolc gyermeknek lakhatási engedélyt a Kolónián, továbbá munkalehetőséget, élelmet és szenet a bányától. Az akkori szokás szerint még gyámot is kineveztek hozzájuk, a szintén annavölgyi bányatiszt Drienkó János személyében.
 
Az ükanyám – Anna Kaiser – is gyakran szerepelt a történetekben, sőt, a papírokon is felbukkant a neve. Nekem azt mondták, hogy ő 1858-ban született az ausztriai Steiermark tartománybéli Fohnsdorfban. Ezt az információt senki sem tagadta, még a saját fia, Sztraka Rudolf dédapám sem.
 
Elsuhant néhány évtized, majd 2020-ban, a Covid-érában úgy gondoltam, itt az ideje valamilyen szinten rendszerezni a családi dolgainkat, régi mütyüröket, nippeket, kis személyes emléktárgyakat, fényképeket, stb. Miután ezzel nagyjából elkészültem, adódott az ötlet, hogy ugyanígy rendet kellene tennem a családi iratok közt is. Elő is szedtem a nagy papírdobozt, és nekiláttam a szortírozásnak
 
Rögtön a nagy rakosgatás legelején elém került az ükanyám születési anyakönyvi kivonata, amelyet „látásból” már gyerekkorom óta ismertem, így hát nekiálltam, hogy életemben először el is olvassam, mit is kanyarítottak kacskaringós kézírással a bizonylatra. Másodpercek alatt kiderült, sőt később további dokumentumok is megerősítették a tényt, miszerint a korábbi, Stájerországbélinek hitt születési hely köszönő viszonyban sincs a most szembejött valósággal. Anna ükanyám Böhmen (Csehország) Tetschen (Dečín) járásnak a Gersdorf (Kerhartice - Česká Kamenice) nevű falujában született 1858.08.10-én.
 
Ez érdekes és végre hiteles információ volt, és nem is rengette meg a világképemet, mert végül is, ha már megszületünk, akkor azt csak tesszük valahol, ami Anna ükanyám esetében éppúgy lehet(ne) Fohnsdorf, mint Gersdorf. Gond nélkül el is fogadtam az új információt, de a detektív-ösztön nem hagyott nyugodni: ha ez így van, akkor miért emlegették mindig az ausztriai Fohnsdorfot? Nekiálltam és megpróbáltam kirakni a sokváltozós mozaikot. Egyre jobban érdekelt a dolog, napról-napra kíváncsibban vártam, sikerül-e kibogoznom a történelem viharos tengerén hánykolódó boglya legalább egy részét? Nem csigázom tovább az indulatokat, jöjjön az általam jelenleg logikusnak és hitelesnek gondolt megoldás, amihez egy régi fénykép is segített.
 
Az egyik jó minőségű, szépiaszínű régi fényképen egy délceg ifjú pár feszít. Nem esküvői kép, de a beállítás hasonló. A képen szereplő férfi nagyon hasonlít a dédapámra és Aloiz bátyjára, sőt, még Albert öccsére is, de mégsem ők, amit a képen baloldalt álló hölgy is bizonyít. Nem a dédanyám, akit szintén jól ismertem még, 1978-ban halt meg, róla is sok fiatalkori kép maradt fenn. A dédapám bátyjának a neje pedig teljesen másként nézett ki, mint ahogy az öccsének a felesége is. A férfi viszont mindhármukra nagyon hasonlít, ezért biztosra veszem, hogy ő is rokon, valamelyik Straka. A kép alján régi, kalligrafikus felirat található: Fotoatelier Krug(?), Homberg. Ennyi információból csak meg lehet találni a következő láncszemet, vagy a kirakós játék újabb apró darabját. Először is, kizárható, hogy a dédapám, vagy a testvérei jártak volna Homberg városában. Ráadásul, mit kerestek volna ott? De vajon a nagy kalandozó-vándorló Adalbert ükapám eljuthatott-e oda? Homberg a németországi Hessen tartományban fekszik, és semmi köze a gőz aknaszállító gépekhez, ráadásul a környéken sincs semmiféle bányászati tevékenység. Amint tovább keresgéltem az interneten, hamar szembejött a logikusnak tűnő megfejtés. A Nyugat-európai gépgyártás és szénbányászat epicentrumában, a Ruhr-vidéken lévő Duisburg városnak van Homberg nevű városrésze, mi több, bányászati múzeum is működik Moers-ben, ami Homberggal egybeépült településrész. Duisburgban akkortájt is több gépgyár tevékenykedett, ezekben aknaszállító gépeket is gyártottak, a csodaszép múzeumban mindez megtekinthető manapság is.
 
Tehát, Adalbert ükapám valahogyan kapcsolatba került valamelyik német gépgyárral – figyeljünk csak: globalizáció már az 1880-as években! – és innentől kezdve az újabb, jelenkorinak gondolt fogalmat alkalmazva mint vendégmunkást, utazó szerelőként és oktatóként alkalmazta a gyár. Ennek a mindkét fél számára előnyös együttműködésnek a keretében ükapám első külföldi megbízatásaként aknaszállító gépet - vagy gépeket - szállított és telepített nem máshová, mint Fohnsdorfba, amely szintén szénbányákkal szabdalta környék, legalább is, egykoron az volt. Az ükszüleim oda telepedtek 4-5 évre. Mivel Rudolf dédapám még Königsberg (Kynšperk nad Ohří, vagy más néven Falkenau an der Eger) városában született 1885.03.08-án, így legkorábban 1886-ban mentek tovább Ausztriába, Stájerországba. 1886 és 1892 között Fohnsdorfban született a dédapám három nővére öccse, ezek az anyakönyvek is megvannak, így tehát ez a vonal is egyenesedni látszik.
 
Az ausztriai évek alatt érkezett az újabb országváltással, illetve az akkori – 1867-től 1918-ig létező - Osztrák-Magyar Monarchián belül inkább csak „tájegységváltással” járó megbízás, miszerint a következő két aknaszállító gépet Annavölgyre kell szállítani és ott üzembe helyezni. Eddig nem tudtam, pontosan hol laktak az ükszüleim Annavölgyön (a családban mindig „Annatal”-ként emlegették), de most, 2023. júliusában, amikor felvettem a kapcsolatot Kollár Attilával, ő megtalálta a lehetséges helyet! Az 1905-ös részletes térképen szerepel egy „113 Gépész lakás” megnevezés, amely a későbbi Sztraka-táró helyén volt (ma is áll, az Elekes Béla féle ház - megj. Kollár Attila), a mai Gesztenye fasoron. Teljesen lenyűgözött az információ, az egyik lányom azonnal mondta, hogy ő is eljönne megnézni a helyet, meg természetesen Annavölgyet is. A családi legendák szerint felmenőim szerettek Annavölgyön élni, az elbeszélések alapján én csak jót hallottam erről a rövid időszakról. Ennek vetett véget az ükapám halálos balesete 1900-ban. Anna ükanyámról eddig nem találtam további információt. Nem tudom, maradt-e végleg Annavölgyön (valószínűleg igen), és kíváncsi volnék, mikor és hol halt meg? A bánya terjeszkedésével összhangban a család egy része lassan tovább költözött, Rudolf dédapám (érdekes, őt Sztraka Rezsőként is emlegetik mindenféle papírokon, pedig tényleg Rudolfként látta meg a napvilágot a kilenc hónapos műszak végén) egy sárisápi lányt vett feleségül, Kovács Annát, aki 1889.09.11-én született Sárisápon. Három gyermekük közül a nagyapám, Sztraka Ferenc is Sárisápon született 1908.11.28-án, de az öccse, Rudolf már Csolnokon (Augusztán) 1910.03.12-én. Emil, a legkisebb fiú 1911-ben született ismét csak Sárisápon. Nem tudom, hogy a sárisápi bejegyzések hogy értendők? Az Annavölgyön történteket is Sárisápon jegyezték be (igen, ott jegyezték be - megj. Kollár Attila), vagy netán át is költözött a család oda?
 
Annavölggyel így lassan halványult, majd meg is szűnt a kapcsolat. Annyi történt még, hogy Adalbert ükapámról egy ereszkét neveztek el „Sztraka-ereszke”, amely szerepel Schmidt Sándor monográfiájában.
 
Rudolf dédapám egész aktív életében a bányánál dolgozott, gépkezelőként Augusztán és később a dorogi VI. aknán is. Van egy fényképem 1913-ból, amelyen a nagyapám a gépkezelő főalak, mögötte pedig a munkatársai állnak. A kép hangulata egy Buster Keaton burleszkfilmet idéz, mindenki hatalmas bajusszal feszít és a szemgolyókat utólag kiretusálták, közelről elképesztő, vicces látvány. Az aknaszállító gépet persze nem retusálták ki. Úgy tudom, ezt a gépet hozták át Annavölgyről Augusztára, amikor az annavölgyi termelés csökkenése miatt már nem volt szükség a gépre az ottani aknán. A dédapámra visszatérve, ő is igazi ezermester volt, a mai napig megvannak az általa készített bicskák, és további háztartási eszközök, emellett szabad idejében vadőrködött, és a hétvégeken a helyi kocsmákban zenélgetett. „Klarinett”-on, illetve „slógwerk”-en játszott, magyarul: klarinétozott és dobolt a mulatozók nagy gyönyörűségére. Mindemellett fekete öves szoknyavadász is volt a dédanyám nagy bosszúságára. Mindegy, ő ilyen volt, igazi reneszánsz emberként élt, imádott minden szépet és jót. Nekem is sokat mesélt a régi időkről még a hatvanas években.
 
A nagyapám már Dorogon és Esztergomban járt iskolákba, majd a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Rt.-nél kezdett dolgozni a tokodi Fúrás üzemnél, amelynek később műszaki vezetője lett egészen 1968-ig, amikor is az Országos Földtani Kutató-és Fúró Vállalat kötelékében felügyelte az eocén mezők előzetes feltáró fúrásait, valamint a budapesti Metro Duna alatti fúrását is ő irányította műszakilag. Előtte, az 1950-es évek elején még pár hónapot az ÁVH Andrássy úti börtönében is eltöltött, amit soha nem tudott megemészteni és megbocsátani, csakúgy, mint a család többi része. Később, a lassan konszolidálódó hatvanas években nagyapám – ezúttal önszántából - az 1964-es teljes évet Mongóliában töltötte, ahol 42 db ivóvíz kutat fúrtak a vezetésével a magyar szakemberek. Sok évvel a halála után is, ha találkoztam egykori kollégáival, vagy növendékeivel, mindenki megemlítette az átlagon felüli szaktudását.
 
Apám, Sztraka Lajos 1934.07.02-án született Dorogon. A Budapesti Műszaki Egyetem elvégzése után első és egyetlen munkahelye az Országos Bányagépgyártó Vállalat Mélyfúró Berendezések Gyára volt. Mint a műszaki fejlesztési főmérnökség tervezési osztályvezetője, felszíni telepítésű mélyfúró gépeket tervezett, valamint a magyar bányákban, de még a néhány külföldi munkahelyen (Ausztria, Kína, Csehszlovákia) is alkalmazott F6-HK és az F-8 vágathajtó és fejtő rakodógép főkonstruktőre volt. Ő is gyakran visszajárt Dorogra és a környékre, sokat kirándultunk együtt a teljes Dorogi Szénmedencét bebarangolva.
 
Hogy a ne lógjak ki a családi kurzusból, magam is az Országos Bányagépgyártó Vállalatnál kezdtem meg az aktív munkát, és még a mai napig is ezen a kissé tekervényes úton próbálok egyensúlyozva haladni. Az OBV után, ennek az időszaknak közvetlen folytatásaként 1990-től a svéd Flygt gyár magyarországi képviseletén, majd 1991-től az ekkor alakult leányvállalatánál dolgoztam. 2002-től pedig betársultam egy volt kollégám által alapított kis cégbe, amely környezetvédelmi beruházásokkal, közműépítéssel foglalkozik.
 
Dorog után Budapesten laktam, közben 4 évet változó munkahelyeken Németország különböző részein dolgoztam, jelenleg - 2002-től - Budakeszin élünk a családommal. A régi környékkel való kapcsolatom nem szűnt meg, gyermekkori barátaimmal, egykori dorogi osztálytársaimmal változatlanul tartom a kapcsolatot, gyakran előfordulok a térségben, e sorok írásának hetében például háromszor is jártam errefelé.
 
A családi géneket örökölve a bennem lévő kalandvágyat 1989-től a repülésben, illetve a légi fényképezésben élem meg.
Ha a környéken repülök, mindig megvan a tiszteletkör (körök) Dorog, Auguszta és Annavölgy fölött. Nézem az ismerős tájat és a környéket, és olyan érzésem van, mintha az összes gyermekkori emlék, történet most, ebben a pillanatban játszódna bennem. Egy ilyen érzéseket keltő repülés végén, a leszállások után általában hosszasan ülök még a gépben, nem szoktam beszélni sem ilyenkor, minden túlcsordul, és ez jól van így.
 
2023. július 20.