Kezdőlapra
 

Megosztás:

 
Takács István

ANNAVÖLGYI EMLÉKTÖREDÉKEK
 

1930 – 1948

Tartalom
 
     Ez volt Annavölgy
 
     Annavölgy lakói
 
     Történetek események
 
     Kiegészítések
 
Ez volt annavölgy
 

Annavölgy, bányásztelepülés a Dunántúlon, a dorogi szénmedencében található. Az iskolában úgy tanították, hogy völgykatlanban fekszik, ezért van a nevében a völgy szó; s hogy az Anna név miért szerepel a település nevében? – nem tudom.
 
A település három, területileg egymástól jól elkülönülő részből áll(t), úgymint az Öreg-, a Kakukk- (annavölgyiesen: Kukukk) és az Újkolónia.
 
A Kakukk-kolónia Annavölgynek talán a legrégebbi része. Ha Csolnok felől közelítünk a településhez, ezzel a kolóniával találkozunk legelőször. A kolónia néhány lakóépületből állott, s emlékezetem szerint itt lakott a Szekeres és a Dunai család. Az egyik utcában két tanítói és egy orvosi lakás volt, majd ezektől lejjebb az általános iskola épülete és a hozzá tartozó udvar helyezkedett el.
Az iskola tanítói közül abban az időben itt lakott Szlávik Mihály a feleségével és a Paul, csúfnevén a Kakas (Kokas) tanító néni a lányával. Később, valószínűleg az ő helyükre költözött Szil Gyula fiatal tanító. Az orvosi lakásban a település orvosa, dr. Grósz Dezső lakott, akit csak Bercinek hívtak a lakosok.
 
Az iskolaudvar végénél szintén lakások voltak. Az egyikben a harangozó Monosék, a másikban a Kraszlánék (Kerényire magyarosították a nevüket) és Novoszádiék (Nagytelkiék) laktak. Nem messze innen volt az az épület, amelyben 1945 előtt valamelyik bánya-tisztviselő (bányamester vagy főkanász) lakott, de ’45 után ezt az épületet a MADISZ helyi szervezete kapta meg irodának. Ezen épület mögött volt a Csenke iskolaigazgató lakása, és mellette a ’30-as években épült üzemvezetői lakás. Ennek lakója a Miskovszki Miklós nevű üzemvezető volt, akit a bányászok Plútónak csúfoltak (erről még lesz egy „töredék”). Innen a templom, s a mellette lévő Csengettyű hegy felé haladva még egy vagy két lakóépület volt. Az egyikben szintén bánya-tisztviselő lakott, a másikban pedig a bányatelep egyik Flórián nevű családjának otthona volt. Ezektől az épületektől továbbhaladva a templom következett, majd attól vagy 100-150 méterre az egyik Kántor család lakása, a templom alatt pedig a Cser Simon (korábbi nevén: Chalupa) tanítóék laktak. A Kántor-lakástól tovább haladva még két épülettel találkozhattunk: az egyik az orvosi rendelő épülete volt. Ennek lakója az orvosnak segítő Jakubek Erzsike ápolónő és az édesanyja volt, a másikban pedig a Belányiék laktak, akik a kissé gyenge elméjű Imre fiúkról voltak ismertek Annavölgyön.
E település-részhez két bányabejárat is tartozott: a Csenke-lakás melletti Zsigmondi akna és a Cser-lakás melletti, amelynek a nevére pontosan nem emlékszem. Talán Paula-aknának hívták.
 
A Kakukk- és az Öreg-kolónia között helyezkedett el a Munkásotthon, amely Annavölgy kultúrközpontja volt. Mögötte húzódott a Tizenkétháznak nevezett épület, amely tulajdonképpen egyetlen ház volt 12 lakással. Egy-két név az ebben a házban lakók közül: Józsa Kálmán (volt csendőrtiszt, majd a Munkásotthon gondnoka nyugdíjasként), egy másik Flórián család, Üvegesék, Kovácsék, Pappék, Rózsahegyiék (előbbi néven: Romsichék) és Raczumpekék.
 
Ha a Munkásotthontól vagy a Cser-féle lakástól tovább haladunk a település belseje felé vezető úton, a volt futballpályához jutunk el. Az út mindkét oldalán négy vagy öt kétlakásos épület állott. A legemlékezetesebb az, amelyben Kollert néni kis boltocskája volt. Reggelenként, iskolába menet ide tértünk be ha füzetre (irkára) vagy ceruzára volt szükségünk, esetleg volt egy-két fillérünk Stollwerk-cukorkára, medveszíjra (amit medveszarnak mondtunk).
A másik leglátogatottabb épület az volt, amelyikben a Fehérvári (korábbi nevén: Weisz) család lakott és a Fehérvári bácsi fodrászkodott. A család másik férfi tagja a Lajos, csúfnevén a Lunci volt, aki az annavölgyi futballcsapat egyik erősségét jelentette. Hírnevét nemcsak a góloknak köszönhette, hanem a vagánykodásának is. A templomban nemegyszer igencsak trehányul jelent meg, ingét a nadrágján kívül hordta, s miközben a pap misézett, félhangos beszéddel és nevetgéléssel zavarta meg az áhitatot. Ilyesmi mások részéről is előfordult. Az idős és beteges Szlávik tanítót felváltó Szil Gyula az egyházi zenét szolgáltató harmóniumból áradó dallamokkal kalandozott el. A hívők megrökönyödve ismerték fel a misén felhangzó zenében a „Kíváncsi kacsa” akkor népszerű sláger dallamait.
 
Kiknek a nevét őrzi még az emlékezet az említett utcából? Ismét találkozhatunk egy Flórián családdal, a Dávid, a Horváth, a nagycsaládos Kovács, egy Szabó vagy Kozsin család nevével, s talán valahol itt laktak a Csendesék (Csapkovicsék) is.
Az Öreg-kolóniának itt leírt részét egy másiktól a futballpálya választotta el. A pálya mellett volt a Liga épülete (zöldkeresztes ház), mellette pedig az a lakás, amelyben a lengyel származású Novák vagy Lovász bácsi lakott a feleségével, azután pedig a Sárdi-kocsma, a hentesüzlet és egy másik épületben a vágóhíd következett.
A pálya másik végénél a sütöde, s mögötte a pékmester Lacházi (korábbi nevén: Lőweinstein) háza, illetve lakása volt. Ezután kolóniai lakások következtek, amelyek egy része talán még ma is megvan, azok, amelyekben a Ludvaiék és a Perjesiék (korábbi néven: Puncsuk) laktak. A többi épület helyén valamikor a ’40-es években új kolóniai lakások épültek. Ezek a mai Népbolt utca házai.
 
Az Öreg-kolóniában családi házak is voltak, mégpedig az Öregkolóniát az Újkolóniától elválasztó domb oldalában. Családi házban lakott és dolgozott a Gelencsér (korábbi nevén: Gregor) cipész, a szamaras Pintér, a Bukó, a Nyilas (Nyemec), valamint a szobafestő Pintér család. A kolónia végében pedig az egyik Farkas család építkezett.
 
A már említetteken kívül az Öreg-kolónia lakói közé tartoztak a Jánosiék, Újszásziék, ismét egy Kovácsék, Plasztnikék, Városiék (Valesék), Dávidék, Táboriék (korábbi néven: Tulic), a Juhászék. Később pedig a ’30-as évek végén, vagy a ’40-es évek elején a Pilis környékéről idetelepült családok: Bánfalviék, Bánhidiék, Pintérék, Vértesiék, Somlyóék.
 
Az Öreg-kolónia ipari létesítményeihez a már említett bányákon, a cipész-, a pék- és a fodrászműhelyen kívül egy szivattyúház is tartozott, amely a kolónia végében, kb. a mostani Népbolt utca végén volt található.
 
A futballpálya a Sárdi-kocsmával együtt a vasárnap délutáni szórakozás egyik színtere volt. Nagy meccseket játszott itt az annavölgyi futballcsapat Dorog, Tokod, Sárisáp, Lábatlan, Budakalász, Tinnye, Csillaghegy, Piliscsaba és más települések csapataival.
 
Legérdekesebbek az Annavölgy-Sárisáp mérkőzések voltak. Noha e két település sok tekintetében szoros kapcsolatban élt egymással, valami miatt gyakran volt tapasztalható szembenállás, sőt ellenségeskedés is a két település lakói között. A meccseken mindkét csapat mindent beleadott, és erre bíztatták a csapatokat a lelkes szurkolók is, akikből egyik csapat részéről sem volt hiány.
 

 
1962. Annavölgy - Sárisáp jubileumi torna. A jobb szélen látható Népbolt az egykori Sárdi kocsma épülete. (a szerk.)
 
Nemegyszer járt verekedéssel a mérkőzés, ami rendszerint a meccs végén tört ki. Ha a mérkőzés Annavölgyön volt, akkor a verekedést az annavölgyi szurkolók provokálták; a sárisápiak viszont akkor törlesztettek, amikor ők voltak hazai pályán.
 
Az ellenségeskedés szelídebb formában is megnyilvánult. A zömében szlovák anyanyelvűek (tótok) lakta sárisápiak közül sokan beszéltek még tótul, de a mondatokat olykor magyar kifejezésekkel tarkították. Az annavölgyiek gyakran ezzel gúnyolták őket.
Álljon itt erre két példa:

Já szom segidvájár, fejsze viszi vállán, igyeme bóthajtás,
vagy:
Igyeme do raktáru vételezni.

 
A meccseken az annavölgyiek így „bíztatták” a sárisápi játékosokat: Tento Marci, bombalövés.
 
E kitérő után vizsgáljuk tovább a települést, és vegyük szemügyre az Újkolóniát, ami szintén több részből állott. A legrégibb része az az utca és két utcasor volt, amellyel Ebszőny felől érkezve találkozhatott az ember. Néhány család az ittlakók közül: Régeni (Reis), Szegvári (Stollár), Papp, Déri, Solt (Södel), Vándor (Valentin), Zentai, Tábori (Tulic), Németh, Korompai (Krajcsik), Gáspár, Kovács, Kövi.
 
Egy másik utca az óvodánál kezdődött, majd négy, illetve a másik soron öt épület után két kanyart megtéve egy épülettel, majd az Öreg-kolóniába vezető úton ismét egy kanyarral, három épülettel folytatódott. Az Újkolónia e két része között volt az óvoda. Az óvoda vezetője – az óvó néni – Dávid Dénesné volt, a dadus pedig az özvegy Vándor (Valentin) néni.
 

 
Az itt említett épületek lakói: a Takács, Király (később: a Flórián), a Merész, a Farkas, Garamvölgyi (Gurin), a Kanóczki, (később a Ludvai Dezső), a Jászberényi (Jungwirth, később a Honvéd), az Abonyi (Alexa, később a Tóth), a másik soron a Kántor, a Szalai (később: a Merész (Mertz), Vándor (Valentin), később a Párvai, Pártosi (Pesovár), az Izsó, a Dér, a Bérci (Batterna), a Bárdkai (Bartyik) és a Vezér család volt.
 
A két kanyar utáni lakások lakói a Lévárdi (Lebeda), a Hangya, a Szolnoki (Sztruhár), a Gastanek (vagy: Kastanek), majd a másik oldalon a Pécskei (Prehoda), a Hertai (Hajdler), a Kecskeméti és a Pálmai (Pommer) család volt.
 
A mai Bányász utca egyik lakóépülete. 4 éves koromtól 18 éves koromig ez volt az otthonom.
 
Még a második világháború előtt az Újkolónia néhány épülettel bővült, amelyek közvetlenül a Premzli (régi meddőhányó) alatt, illetve annak közelében helyezkedtek el. Emlékeztem szerint e részen lakott az Éder, egy másik Kántor és Gregor, ugyancsak egy másik Bérci, továbbá az Igaz család.
 
Az Újkolóniában volt a X-es akna, amelyhez irodaház, s benne fürdő-öltöző, műhelyek és élelemtár tartozott. Ezek közelében volt a Bartha-kocsma, ahová általában az Újkolóniában lakó bányászok tértek be műszak után egy-két fröccsre, vagy az öregkolóniaiak közül azok, akik a Sárdi-féle kocsmáig nem bírták ki szomjasan. A negyvenes évek elején egy lakóépület is épült, amelyben abban az időben a Hajnal nevű főaknász és Rózsahegyi bányamester lakott.
 

 
Leghátul középen az irodaház és fürdő teteje látszik, előtte keresztben a műhelyek, elől a hosszú épület az élelemtár. A felvétel a Bartha kocsma fölül készült, így az éppen nem látszik. (a szerk.)
 
Az Újkolóniához még két rész tartozott. A bányaüzemet elhagyva Sárisáp felé menet az út baloldalán magánlakások épültek: Jurásek, Vereckei (Vojta), Szabó-féle bolt, Varga lakás, balra pedig szintén volt egy épület, amit Viola-háznak neveztek. A házban lakó asszony öngyilkos lett. A vasútállomástól másik irányba, Ebszőny felé, az út jobb oldalán voltak magánlakások. Közvetlenül az út mellett építettek a Bárdkaiék (ezt a házat 1945 januárjában a németek felgyújtották) és az ifjabbik Vereckei Gábor. Valamivel feljebb a Táboriék és a Vándorék háza állott. (Annak a Vándor Pali bácsiéknak a háza, aki – állítólag – elárulta a németeknek, hogy a Bárdkai család kommunista, s ezért gyújtották fel a házukat, és végezték ki Bárdkai bácsit.)
 
Az Újkolóniához tartozott a vasútállomás egy lakást is magába foglaló irodaépülettel, és a bakterházzal. Vonat naponta kétszer érkezett Annavölgyre és indult onnan vissza. Innen tovább nem ment, mert végállomás volt. Reggel hat óra tájban érkezett a vonat, s rövid idő múlva indult is vissza Dorogra, illetve Esztergomba, vitte az annavölgyi és sárisápi diákokat, vásárlási vagy más céllal az említett városokba utazó embereket, főleg asszonyokat, akiket aztán este öt óra felé hozott vissza „az annavölgyi gyors”.
 
Nem tartozott szorosan az Újkolóniához, de annak közelében volt található és Annavölgy részének számított a Paulin-major, a Tizdedik-tábla és a Csobán-tanya.
A Metternich-uradalomhoz tartozó Paulin-majort egy 4-500 méternyi vizes, mocsaras, nádas terület választotta el attól az úttól, amely a vasútállomás mellett és felett Sárisápra vezetett. A major több épületből állott: az Újkolónia felől érkezőt hosszú épület fogadta, ami istálló volt. Mögötte szintén egy hosszú épület húzódott, amelyben a cselédek laktak, mégpedig egy-egy lakásban több család is.
Volt egy kisebb lakóépület is, amiben a major „ura” lakott. A Tizedik-tábla valószínűleg hasonló rendeltetésű volt, csak méreteit, s lakóit tekintve kisebb, illetve kevesebb. Az uradalom intézője máshol, az Annavölgyhöz nem tartozó Órisápon lakott. Ő olykor-olykor lóháton vagy hintón jelent meg az említett helyeken, s néha a határban is, hogy ellenőrizze dolgoznak-e a cselédek. De olykor azért is, hogy a bányatelep lakói ne szedhessék össze az aratás és begyűjtés után a tarlón maradt kalászokat. Az intéző közeledése riadalmat keltett a kalászt gyűjtögetők között, mert a tettenérteket nemcsak letolta, hanem, ha elérte őket, a lovaglópálcájával végig is suhintott rajtuk. Ilyenkor odalett a sok hajlongással pislibe szedett kalász, noha nagy szükség volt rá, hiszen a legtöbb bányászcsalád baromfit tartott, hogy legalább vasárnaponként finomabb étel kerüljön az asztalra.
 
A Csobán-tanya az Ebszőny felé vezető úton Annavölgy és Ebszőny között körülbelül félúton, az úttól jobbra, és kissé feljebb volt. A Csobánék többszáz hold földjükkel Annavölgy nagybirtokosai voltak. A tanyájukon kastélyszerű épületben laktak, amelyhez szép nagy gyümölcsöskert is tartozott. A Csobán család közelebb állott a bányatelep lakóihoz, mint az órisápi intéző.
A Csobán-testvérek – Emil, Jenő, Ferenc – megengedték a kalász szedését a tarlóikon, tejjel ellátták a telep lakóit, támogatták a futballcsapatot. Egy-egy keményebb mérkőzés után a focicsapat győzelmét egy hordó sörrel honorálták, amit a futballisták a Sárdi-kocsmában nagy mulatság közepette fogyasztottak el.
 
A lap tetejére
 
Annavölgy lakói
 
Nevek, emberek
 
A bányatelep lakóinak a számát pontosan nem tudom, de úgy 800-1000 főre taksálom. A lakók természetesen mindkét nembeliek voltak, de arányukról nem rendelkezem adattal. Kor szerint igen változó volt az összetétel, csecsemőtől aggastyánig terjedt a skála.
 
Foglalkozás szerint a férfiak többsége a bányában dolgozott. Kivétel a 3-4 tanító, az egy orvos, a néhány kisiparos: cipész, fodrász, pék és kereskedő, valamint az állomásfőnök és a vasúti bakter volt. Pap nem lakott a telepen, misézni vasárnaponként a szomszédos Sárisápról járt át az idős esperes, később pedig utódja, egy fiatal plébános. (A fiatal pap neve talán Záreczki volt, az esperesére nem emlékszem. Az biztos, hogy R betűvel kezdődött; ezt azért őrzi az emlékezet, mert a jó hittanórai feleletekért szentképeket osztogatott, amire egy nagy R betűt írt.)
A nők zöme háztartásbeli volt, ők intézték a bevásárlást, főztek, hogy mire az „uruk” megjön a műszakból, főtt ételt fogyaszthasson. Volt némi kivétel is: egy tanítónő, egy óvónő, egy szülésznő (bábaasszony), egy-két kereskedő (pl. a már említett Koller néni, valamint az a 2-3 özvegyasszony, akinek a férje bányabalesetben hunyt el, s ezért a bánya valamilyen munkára, általában takarítónak alkalmazta őket.
 
A nemzetiségi összetétel vegyes képet mutat. A nevek arról tanúskodnak, hogy a magyar családok mellett nagy számban voltak német és szláv, többségben szlovák (tót) nemzetiségűek, de egy-két lengyel származású is akadt a lakók között.
 

 
Néhány névhez ragadványnév is kapcsolódott, úgymint: Nagycsaládos Kovács, P. Kovács, Tizenkétházi Kovács, Szamaras Pintér, Hosszú Takács. Más nevekhez pedig csúfnevek vagy mondások: Acsu – Lévárdi Lajos, Köcsög – Szolnoki Lajos, Lunci – Fehérvári Lajos, Plútó – Miskovszki Miklós üzemvezető, Alecsuti – Jeloveczék beteg, kissé gyenge elméjű fia.
 
Csúfolódások: Lebeda, lábod ide, ne oda; Szalai, szaladnak a lovai; Kladnik muzsi rudikál – Kladnik Rudi muzsikál (tangóharmónikázott). A Novák nevű lengyel származású ember mondta: Csókolj nekem mamácska, vágok neked száraz fa. (Mercz Henrik bácsi három mondásával később fogunk találkozni.)
Keresztnévhez kapcsolódó csúfolódások: Böske, liba seggit kösd be; Pisti, macska seggit nyisd ki, ha kinyitod csukd be, az orrodat dugd be.
 
Sok esetben nemcsak a név hangzása volt németes vagy szlávos. Az ilyen neveket viselő emberek beszédjén is érződött az idegen származás. Mivel ez eltért a magyaros beszédtől, egy-két mondásukat jobban megőrizte az emlékezet.
A már idézett lengyel származású Novák bácsi mondásán kívül emlékezetes a német Mercz Henrik három mondása. Az egyiket a felnőttektől hallottam. Ők mesélték, hogy 1940-ben, amikor a XII-es aknára jártak dolgozni, Henrik bácsival együtt mentek. Amikor feltűnt az akna tornya és azon a nemzeti lobogó, Henrik bácsi így kiáltott fel:
„Hé emperek! Akna torony lopogó, Erdély mienk!”
 
Másik két mondását magam is hallottam 1945 első napjaiban, amikor a telepet is érintő harcok miatt a bányába kényszerültünk. A németek akkor foglalták vissza Annavölgyet, s Henrik bácsi gyakran tartózkodott kint a németeknél. Egyik alkalommal bejött a bányába a családjához, s megkérdezték tőle, hogy mi újság odakint. A válasza így hangzott:
„Á, semmi különös. Itt lőnek, ott lőnek, ott van három katona, vereb lőnek” (verebekre lőnek).
S a harmadik mondása:
„Ez a háború nem megnyerni Anglia, Amerika. Ez a háború miénk győzelem!” (mármint a németeké).
 
A színmagyar annavölgyiek beszéde sem volt igazán magyaros. Az „e” betűt sokszor „i”-nek mondták, így lett a lépcsőből lípcső, a pénzből píz, a kenyérből kenyír, a fehérből fehír stb.
A német és szlovák származásúak beszédén a magyar szavak közé német vagy tót szavak is keveredtek, így pl. a hamvast sokan popelusnak, a műszakot siktnek, a zacskót stanyeclinek, a gyereket klapecnek, a kecskét gedának, a meddőhányót helnyinek, a lemezt platnyinak, a vételezést faszolásnak mondták.
 
Vezér
 
A Vezér nevű térmester igazi vezéregyénisége volt Annavölgynek. Nemcsak a neve, délceg termete, markáns, mindig szigort tükröző tekintete miatt, hanem munkája, ténykedése folytán is. Feladata a bányamunka rendezett lakótelepi hátterének a fenntartása, a lakótelepen élők zavartalan kommunális ellátása volt. Ha valamelyik lakóépületben komolyabb javítást kellett eszközölni, vagy a lakáshoz tartozó berendezést (tűzhelyet, kályhát) kellett cserélni, azt a térmester intézte a lakók legnagyobb megelégedésére. Ő ügyelt arra is, hogy a lakótelepen rend és tisztaság legyen. A lakók szokásává vált, hogy szombat délután seprűt ragadjanak, és tisztára seperjék a lakáshoz tartozó baromfiudvart és utcarészt.
Nem tudom, ő volt-e a kezdeményezője, de az ő „vezérsége” alatt történt az Öreg-kolóniát határoló dombok és a Helnyi fásítása, amelyben mint iskolás, az iskolai szünetekben és a délelőtti tanítás után napszámosként magam is részt vettem. Az akkor elültetett csemetékből mára szépen zöldellő, a levegőt frissítő erdő vált.
A Vezér munkájával, a lakók gondjaira érzékeny magatartásával tekintélyt és elismerést vívott ki a telepen.
 
Plútó (Egy csúfnév története)
 
A Plútó csúfnévvel Annavölgy lakói a X-es akna negyvenes évekbeli üzemvezetőjét, Miskovszki Miklóst illették. Plútónak egyébként a vágóhidat, mészárszéket és a kocsmát működtető Sárdiék kutyáját hívták. Méretét tekintve Annavölgyön ez volt a legnagyobb testű kutya, de a legcsúfabb és legveszedelmesebb is. Harapós természete miatt láncon tartva is félelmet keltett az emberekben.
Miskovszki üzemvezető nem volt népszerű a bányatelep lakói körében. A valamilyen ügyben hozzá forduló egyszerű bányászembereket meg sem akarta hallgatni. Nem egy esetben előfordult, hogy ordított rájuk, sőt volt, akit kizavart az irodából. Ezért hasonlították az annavölgyiek őt a Sárdiék Plútó kutyájához, s adták neki a bányatelep legvérmesebb kutyájának a nevét. Ha meglátták, összesúgva mondogatták: „Itt jön (vagy megy) a Plútó.”
 
Hadaró János
 
Esztergom megyében is volt egy „Falu Pesta”, akit a nép Hadaró Jánosnak hívott, mivel hadarva beszélt.
Ez a szegényember katonaként harcolt az első világháború harcterein, s egy ütközetben légnyomást kapott a közelében felrobbant srapnelltől. Ekkor vált zavarossá a gondolkodása és beszéde, és megromlott a hallása is. Otthona nem volt. Mindenféle göncöt magára aggatva, elnyűtt, ütött-kopott sarkantyús bakancsfélében, kopott katonasapkával a fején, s hátán egy hátizsákkal, meg egy rozsdás gramofontölcsérrel kóborolt egyik településről a másikra. Megjelenése egy-egy helyen eseményszámba ment. Amint a gyerekek észrevették, mindjárt a nyomába szegődtek és „Hadaró, hátadon a kaparó” szöveggel csúfolták. Ez igen rosszulesett János bácsinak, és sokszor sírva panaszkodott a felnőtteknek, akik köré gyűltek, amikor megpihent valahol egy ház előtt. A jószívű emberek megsajnálták és megetették. Ő pedig hálából a háborús kalandjairól mesélt.
 

 
A Kultúrotthon – volt Munkásotthon – udvarán a képen látható kőből faragott Dawy-féle biztonsági lámpa emlékeztet Annavölgy bányász-múltjára.
 
A lap tetejére
 
Történetek, események
 
A háború évei
 
Harci cselekményekre 1944 végén és 1945 elején került sor Annavölgyön, de a háború előszelével, bizonyos előjeleivel már a ’30-as évek végétől találkoztunk. A II. világháborúról még mit sem sejtettünk, de 1937–38-ban már gázálarcot kellett próbálnunk, és a légiriadó esetén érvényesítendő alapvető intézkedésekkel – elsötétítés, tűz oltása stb. – kellett megismerkednünk. Talán 1938 tavasza lehetett, amikor a bányatelep egyik magaslati pontján, a Helnyin szirénát állítottak és szereltek fel. Kisgyermekként bámultuk a sziréna oszlopának felállítását és a villamosszerelési munkákat. Amikor végeztek és megszólaltatták a szirénát, mintha egy tehéncsorda bőgését hallottuk volna…
Iskolában voltunk, amikor egyszer megszólalt a sziréna. Felöltözve, tanítónk vezetésével a közeli óvóhelyre vonultunk. Tényleg légiriadó volt-e, vagy csak gyakorlat? – nem tudom. De mi, tízéves gyerekek nagyon komolyan vettük az egészet, és bizony félve mentünk az óvóhelyre, ahol biztonságban éreztük magunkat.
 
1940 tavaszán újabb háborús élményben volt részünk. Híre ment a bányatelepen, hogy a szomszédos Ebszőnyben lengyel hadifoglyok vannak. A gyerekes kíváncsiságtól hajtva hamarosan személyesen is meggyőződtem erről. Az egyik vasárnap többedmagammal mentem el Ebszőnybe, ahol a lengyel hadifoglyoknak éppen szabadtéri istentiszteletet tartottak. Ekkor láttam először életemben idegen katonát.
 
A ’40-es évek elején magyar katonák is állomásoztak Annavölgyön. Laktanyájuk a Munkásotthon volt, s általában a Munkásotthon udvarán gyakorlatoztak. Ennek gyakran voltunk szemlélői. A katonákat itt képezték ki frontszolgálatra. A bányatelep lakói igencsak megbarátkoztak a katonákkal, azok meg a lakókkal, főképpen a lányokkal. A bányatelep szinte minden lakója ott volt a futballpályán, amikor a katonák látványos és színes műsorral, káprázatos tűzijátékkal búcsúztak el Annavölgy lakóitól a frontra indulásuk előtt. Búcsúdaluk, a „Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem, kis Kató”, még most is fülembe cseng…
 
Később, 1944 őszén is állomásoztak magyar katonák a bányatelepen. Tapasztaltuk, hogy a két év alatt mennyire megváltozott a katonák helyzete és hangulata. Míg 1942-ben viszonylag jó ruházatú, kézifegyverrel felszerelt és bizakodó hangulatú katonákat ismertünk meg, addig az 1944-ben itt állomásozókra a csüggedtség volt a jellemző. Ruházatuk is szegényesebb volt, s a gyakorlatozáskor ők is úgy, mint mi, fapuskával „lövöldöztek”, vagy a kezükkel imitálták a fegyvert.
Ebből az időből való az alábbi két történet, amely jellemző az akkori állapotokra.
 
1944 ősze volt. Az egyik, kissé borongós délután a Munkásotthon udvarán ebédhez sorakoztak a gyakorlattól fáradt és éhes katonák. A nagy kondérban már készen várta őket az „étlapjukon” akkoriban gyakran szereplő "bé-leves", amit bizonyára utáltak és meguntak már, de az éhes gyomornak mégis jólesett, mert más ennivaló nem nagyon volt. Avagy mégis? A menázsi kiosztására és az ebédelésre felügyelő szakaszvezető legalábbis ezt próbálta elhitetni velük. A kérdéséből, hogy „Ki nem szereti a bé-bét?”, volt, aki erre következtetett, s lehet, hogy lelki szemei előtt pompás ételek jelentek meg, s ínycsiklandozó ízeket érzett az utált bé-bé helyett. Ez késztette arra, hogy a szakaszvezető kérdését hallva vigyázzba vágja magát, és jelentse: „Én nem szeretem, szakaszvezető úr!” A szakaszvezető csak ezt várta, s kaján vigyorral mindjárt rá is vágta: „Akkor egyen sz..t!” Ez a válasz hideg zuhanyként érte a szegény, jobb falatokra éhes kiskatonát, akinek nemcsak az étvágya ment el, de a kedve is a katonaélettől.
 
A másik történet:
Műszak után a bányászok rendszerint az útjukba eső kocsma érintésével mentek haza. Egy-két pohár fröccs vagy néhány korsó sor „kijárt” nekik a fárasztó és elég nagy folyadékvesztéssel járó bányamunka után. Történetünk napján fizetés volt, s ilyenkor egy kicsivel többet megengedtek maguknak a bányászok: odahaza egy jobb falatot, a kocsmában pedig a szokásosnál néhány pohárral több bort vagy sört. Sőt, ilyenkor egy-egy cigány is ott termett a hegedűjével, és húzta azoknak, akik mulatós kedvükben voltak.
Történetünk hősei – vagy négyen – kártyázásba merülve iszogattak. Már dél is elmúlt, amikor az éhség első tünetei jelezték, hogy ideje volna hazamenni ebédelni. De a kártyázást nem volt könnyű abbahagyni. Egyiküknek az az ötlete támadt, hogy ő hazaszalad és hoz valamilyen ennivalót. Úgy emlékezett, hogy a felesége pörköltet készít ebédre. Otthon az asszonyának azt „adta be”, hogy a telepen átvonuló magyar katonákkal találkozott össze, akik panaszkodtak, hogy nagyon fáradtak és éhesek, s azoknak szeretné elvinni az ételt. A jószívű bányászasszonyt nem nagyon kellett győzködni, egyből „bevette” a mesét. Arra gondolt, hogy az ő Jani nevű katonafiának is valahol a fronton milyen jólesik, ha valaki egy tál étellel megkínálja. „Vidd csak, Tata – mondta az asszony –, legalább egyszer egyenek egy jó falatot azok a katonák!” Azt nem is sejtette, hogy a főztjétől nem a katonák fognak jóllakni, hanem a Tata és a kártyacimborái.
 
Az 1944. március 19-ei megszállás után német katonák is megfordultak Annavölgyön. A megszállás első napjaiban páncélosok vonultak át a telepen, Sárisáp felé. Később, már az őszi hónapokban egyszer gyalogosok menetoszlopa haladt át. 1945 elején pedig majdnem három hónapig „vendégeskedtek” a bányatelepen.
 
A megszállás óta gyakran éltünk át légiriadót. Volt, amikor nappal, volt, amikor éjszaka szakította meg adását a rádió, s mondta be a „légiveszély”-t, ami után nem sokkal megszólalt a sziréna, s mi vagy lementünk az óvóhelyre (pincébe), vagy nem. Volt olyan éjszakai riadó, amely alatt a lakáshoz tartozó kertben tartózkodtunk, s innen néztük végig a légi csatát, ami – messziről – érdekes látvány volt. Az ellenséges gépek az Annavölgyől mintegy 50-60 km-re lévő szőnyi olajfinomítót bombázták. Később a bombatalálatokat az eget megvilágító lángok fényei jelezték, és látni lehetett a Boforcok lövedékeinek cikázását is az éj sötétjében, s olykor-olykor a találatot kapott egy-egy égő repülőgép lezuhanásának lehettünk a szemtanúi.
 
1944 vége felé ismét magyar katonák állomásoztak Annavölgyön. Szállásuk és körletük a vasútállomás volt. A katonák, s velük együtt a közeledő szovjetek elől menekülő tiszti családok vagonokban laktak. Őrségben itt már nemcsak katonák voltak, hanem „Tábori csendőr” feliratú táblával, ami egy láncon a nyakukból lógott le, csendőrök is. Itt már szó sem lehetett a lakók és a katonák barátkozásáról; a tábori csendőrök még minket, gyerekeket sem engedtek a vasútállomás közelébe. Távozásuk szinte észrevétlenül történt. Decemberben, egyik nap reggelére szinte észrevétlenül szerelvényestül, s ha jól emlékszem, a nyilas, vagy a velük szimpatizáló Farkas nevű állomásfőnökkel együtt eltűntek a vasútállomásról. Közben egyre többet hallottunk a mind jobban közeledő frontról.
 
A hírek és azok fogadtatása is vegyes érzéseket keltett a bányatelep lakóiban. A nyilas propaganda az oroszok rémtetteivel ijesztgetett. Emiatt néhányan elhagyták a lakótelepet, de a többség valahogy úgy volt, hogy „Majd meglátjuk!” – és maradt. Mindenesetre a legtöbb család megpróbált valamiképpen egy kevés élelmet, értékesebb ruhadarabot vagy más tárgyat elrejteni a kertben az e célra ásott gödörben, vagy a pincében kialakított rejtekhelyen.
 
Karácsony felé már egész közel volt a front. Ezt onnan tudtuk, hogy napról napra erősödött az ágyúdörgés. A nyilasok elérkezettnek látták az időt arra, hogy az annavölgyi leventéket összeszedjék, és Nyugatra vigyék. Karácsonyeste doboltatták ki, hogy a fiatalok másnap reggel élelemmel és a szükséges ruházattal gyülekezzenek a vasútállomáson.
Eljött a reggel, de a jelzett helyen nem „gyülekezett” senki, még nyilas fegyveresek sem. Később tudtuk meg, hogy a nyilasok, megneszelve, hogy az oroszok már egész közel vannak Annavölgyhöz, az éj folyamán elhordták az irhájukat.
Így menekültek meg az annavölgyi leventék a Nyugatra való elhurcolástól.
 
Karácsony reggelén, amikor felébredtem, még minden csendes és nyugodt volt. Nemsokára azonban már lövéseket lehetett hallani. Ekkor fogtuk az előre elkészített csomagokat és lementünk a bányába, hogy a bányatelepi harcok alatt ott biztonságban legyünk. A bányatelep szinte összes lakója ide húzódott az esetleges harcok elől, és itt várta a híreket az odakint történtekről. Nemsokára érkeztek is a hírek. Az első arról szólt, hogy az Okos nevű bányamestert aknatalálat érte és meghalt.
A bányamester is a bányában volt már a családjával együtt, de valamiért kiment az akkor legbiztonságosabbnak tűnő bányából. Vagy az irodába, vagy pedig haza szeretett volna menni valamiért, de alig hagyta el a bánya bejáratát, a közelében robbant akna szilánkjai halálra sebezték. Nem sokkal később egy asszony jött lélekszakadva, akit – elbeszélése szerint – az orosz katonák meg akartak erőszakolni. Ő ugyanis nem ment le a bányába, hanem otthon maradt. Ez az asszony Sárisáp felé lakott. Az ő érkezése is azt jelentette, hogy az oroszok már csak méterekre vannak Annavölgytől. És tényleg, nemsokára már arról érkeztek hírek, hogy az orosz katonák már Annavölgynél vannak. Kíváncsian faggattuk a hírhozókat az oroszokról. Azt is latolgattuk, hogy nemsokára elhagyhatjuk a bányát, de volt, aki azt tanácsolta, hogy legalább másnap reggelig várjunk még a hazamenetellel.
 
A tanácsot megfogadva csak másnap reggel hagytuk el a bányát, és hazaköltöztünk. Szerencsére harcoknak semmi nyomát nem tapasztaltuk. Az épületek épségben voltak, volt víz és villanyvilágítás. Hazafelé menet nem találkoztunk orosz katonákkal, pedig szerettünk volna már látni legalább egyet. A nap folyamán aztán volt benne részünk bőven. Sok-sok orosz katona vonult át a bányatelepen, s mi, gyerekek – de a felnőttek is - kíváncsian néztük őket. Gyengécske szlováktudásunk révén kérdeztük őket, hogy „Gyé gyes továris?” (Hová mész, elvtárs?) Mire a válasz leggyakrabban az volt, hogy „Berlin”.
Bizonyára sokat gyalogoltak, meneteltek ezek a katonák (néha egy-egy lovon ülő tiszt is akadt közöttük), mégsem látszottak fáradtnak. Nem túl szigorú katonás rendben vonultak, beszélgettek, nevetgéltek, s barátságosan integettek vissza nekünk, akik az út mellett néztük őket. E tapasztalatok folytán fokozatosan tűnőben volt a félelmünk. Sajnos ez kicsit korainak bizonyult, mert a nap folyamán kellemetlen dolgok – kerékpár- és óralopás – is történtek.
Már egy hét telt el azóta, hogy bejöttek az oroszok. A kellemetlen hírek ismét félelemmel töltöttek el bennünket, s ezért egy-két éjszakára megint a biztonságosabbnak tűnő bányát választottuk szálláshelyül.
 
Az új év első napjainak egyikén nagy jövés-menésre ébredtem otthon. Felkeltem, s a konyhába menet látom, hogy az és a másik szoba tele van orosz katonákkal. Még a padlón is ültek és feküdtek. Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy a kertben is sok katona tartózkodik. Ekkor még nem tudtuk, hogy miért ez a nagy nyüzsgés, változás az előző napok viszonylagos nyugalmához képest. Később azonban megtudtuk, hogy a németek nagy ellentámadást indítottak, s az oroszok harcolva, védekezve vonultak vissza. Ebben a helyzetben ismét a bányát választottuk, de most nem egy napra, hanem legalább egy hétig volt a bánya az otthonunk.
 
Annavölgy hamarosan ismét német kézre került. Három német katona Merész Henrik bácsival a bányába is bejött, de hamarosan el is mentek. Valószínű nem érezték eléggé biztonságosnak a bányát.
A németek ellentámadása a szomszédos Sárisáp községnél elakadt. Sárisáp egyik felében németek, a másikban oroszok voltak, s a frontvonalat egy utca jelentette a falu vége felé.
A mai Malom utca. (a szerk.)
 
Már kezdtük megszokni a bányabeli életet, amikor az egyik este különös dolog történt. Orosz katonák, civilbe öltözve, sárisápi partizánok kalauzolásával a bánya egyik dorogi bejáratánál bejöttek a bányába, és eljutottak addig a bejáratig, amelyen mi jöttünk be, és néha-néha kimentünk valamiért. Leütötték és lefegyverezték a bejáratnál posztoló német őrt, majd sietve visszaindultak, mert közben a németek észrevették a támadást, és felrobbantották a bánya bejáratát. Ennek az lett a következménye, hogy másnap délelőtt tíz óráig egy másik kijáraton el kellett hagynunk a bányát, amit azután szintén berobbantottak, hasonló támadástól tartva. A bent lévők többsége eleget tett a felszólításnak és elhagyta a bányát, de két idős ember, valamint a 8-9 tagú Szabados család bent maradt. Ők hamarosan megfulladtak a szellőzés nélkül maradt bányában. Szétfoszlott tetemüket csak a front elvonulása után tudták a felszínre hozni.
 
Bányabeli életünknek volt egy kellemesebb, nem a halállal, hanem az élettel kapcsolatos epizódja is, mégpedig egy újszülött világrajövetele. Az egyik Ludvai fiú – talán a Józsi – feleségül vette az idősebb Pártosi (Pesovár) lányt, aki terhességének utolsó idejében volt, amikor a front miatt a bányába költöztünk. Újszülött kislánya itt látta meg a „napvilágot”. Az újszülöttet a front elvonulása után a bányászok védőszentje után Borbála névre keresztelték.
 
Amikor kijöttünk a bányából, Annavölgy merőben más képet mutatott, mint az oroszok karácsonyi bejövetelekor. Most mindenütt kemény harcok nyomai látszottak. Három kilőtt T–34-es harckocsi, egy szétlőtt ágyú, lövedékektől megrongált épületek, kidőlt kerítések, leszakadt villanyvezetékek és orosz és német katonatetemek árulkodtak a lakótelepen folyt harcról.
 
A németek visszajövetele után más is történt a bányatelepen. Még a bányában voltunk, amikor híre ment, hogy a németek egy annavölgyi lakó közreműködésével felgyújtották a Bárdkai család házát, és Bárdkai bácsit agyonlőtték. A Bárdkai család nagy szálka volt egy-két német- és nyilasbarát lakó szemében. Közismert volt, hogy a család egyik tagját, Pistát – akiről az egyik újság mint szakállas költőről írt – „kommunista uszításért” bebörtönözték, s ezért a család minden tagja megbélyegzett, kommunistagyanús volt. Az oroszok újbóli visszajövetele után Bárdkai bácsi árulója tűnt el Annavölgyből – hirtelen és végleg.
 
A bányából hazatérve március végéig a lakásunk alatti pince volt a lakhelyünk. Ez volt berendezve hálószobának meg nappali tartózkodásra is. A konyhában csak addig tartózkodtunk, amíg az ebéd elkészült, s utána lánytestvéreim elmosogattak. Édesanyánk főzött, a tüzelőről édesapánk gondoskodott. Egyszer, amikor a mosogatással Erzsébet és Mária nővérem végzett, s már jöttek le a pincébe, belövést kaptunk. A lövedék – talán egy akna – a lakásunkkal szemben lévő udvarban robbant, s a szilánkjai megsebesítették a pincébe igyekvő nővéreimet. Több sebből vérezve érkeztek a pincébe, ahol édesapánk sebtében kötözte be őket, majd utána orvoshoz mentek. Egyébként amíg a front a közeli Sárisápon állott, az ágyúzások és aknázások mindennaposak voltak.
 
Március vége nem csak szép, napos tavaszt hozott Annavölgynek, hanem a felszabadulást is. Harc nélkül tértek vissza az oroszok. A németek ugyanis itt is „tervszerűen megrövidítették a frontot”. Egyik nap még a németek kezén volt Annavölgy, de már láttuk a visszavonulásukat, másnap reggel pedig már megérkeztek az oroszok.
 
Véget ért számunkra a háború, a három hónapi pincei tartózkodás, a félelem a mindennapos belövésektől.
 
Új élet kezdődött
 
A szovjet katonák újbóli visszajövetele után egy ideig továbbra is a pincében laktunk, de napközben már több időt töltöttünk a lakásban, éjszakai tartózkodásra azonban biztonságosabbnak tartottuk a pincét.
 
A bányatelepen lassan-lassan megindult az élet. Az emberek hozzákezdtek a helyreállításhoz: a lakótelepen a harcok és a belövések nyomainak eltüntetéséhez, a bányában pedig a termelés újraindításának az előkészítéséhez.
 
Április elején elterjedt a hír: hazajött Bárdkai Pista. (Bárdkai István kommunista izgatásért börtönben volt, ahonnan a harcok során szabadult ki és a harcok után tért haza Annavölgyre). A hír igaz volt, érkezésének szemtanúja voltam. Bárdkai, mint egy vándor, kopott öltözetben, fáradtan, szakállt viselve, Sárisáp felől jött, s útja a leégett házukhoz vezetett. Szívszorító látvány volt, amint percekig némán, lehajtott fejjel, gondolataiba merülve mozdulatlanul álldogált a füstös, romos épület előtt.
 
Bárdkai Pista hazatérésével felgyorsultak az események a bányatelepen. Április egyik vasárnapjának délelőttjén a telep főleg felnőtt férfi lakói megtöltötték a Munkásotthon addigra kitakarított nagytermét, azt, amelyet néhány héttel azelőtt a németek istállónak használtak. Erre már csak a falakból kiáradó szagok emlékeztettek.
A gyűlés – mert az zajlott a terem falai között – előadója Bárdkai Pista volt. Arról beszélt, hogy ezután minden másképpen lesz, mert a nép fogja irányítani az országot. A gyűlés a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének a megalakulásával fejeződött be. A szervezetnek a telep szinte minden felnőtt lakója tagja lett, titkárnak a jelenlévők egyhangúlag Bárdkai Pistát választották meg. Egy hét múlva ugyanitt a MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) alakuló ülésére került sor, s mint a párt esetében a felnőttek, úgy itt a fiatalok zöme vállalta a tagságot. Ha jól emlékszem, a MADISZ megalakítását a Budapestről hazajött Déri Pista kezdeményezte, s a titkár a négy polgárit végzett Szalai Sanyi lett.
 
A megalakulás után nemsokára mindkét szervezet helyiséghez jutott. A párthelyiség a Liga (zöldkeresztes szervezet) helyén működött, a MADISZ pedig az iskolához közeli egyik tisztviselői lakásban helyezkedett el. A pártszervezetben a felnőttek, a MADISZ-ban pedig a fiatalok jöttek össze naponta beszélgetésre, a hétvégéken pedig táncmulatságra (a mulatsághoz ezekben az időkben az ital hiányzott, de azért jól érezték magukat a fiatalok).
 
A nagyobb rendezvények a Munkásotthonban zajlottak továbbra is. Az otthon gondnoka a közelben lakó Józsa Kálmán nyugalmazott csendőrtiszt volt, aki az akkor gyakori kultúrműsorban, az ún. tarkaesten azzal a dallal lépett fel, hogy: „Már én többet, már én többet csendőrkáplán nem leszek.”
 
Annavölgy 1945 utáni életéről legyen szabad idézni féltestvérbátyám, Tóth János visszaemlékezéséből:
 
„A pártszervezetben sokszor hajnalig tartó vitákban döntöttük el a legsürgősebb tennivalókat. Legelőször is a lakások lakhatóvá tétele, a bánya rendbe hozása és a termelés megindítása, valamint a közellátás megszervezése volt a fő célkitűzésünk… Éhesen és rongyosan fogtunk neki a nagy munkának,… szerszámok nélkül a teljesen tönkrement bányában… A kitermelt szén egy részét magunknak foglaltuk le és becseréltük mészre a dorogi mészüzemben. A két volt partizán, Molnár János és Skrek József ezzel indult az Alföldre, ahol azt élelemre cserélték. Az első szállítmányuk csöves kukorica és lenolaj volt. A kukoricából öt kiló jutott dolgozónként, az olajból pedig egy-egy decit osztottunk ki, családtagonként is… A környékünkön lévő Metternich-uradalom földjeit gyorsan kiosztottuk a bányászok között… A férfiak megfeszített erővel dolgoztak a bányában, leányaik és asszonyaik pedig igyekeztek a kis földet művelni.
…Sokszor fordultak hozzánk különböző szervek és intézmények, így gyakorivá váltak a vasárnapi rohammunkák is. Augusztus 20-át, a hagyományos Szent István-napi annavölgyi bányászbúcsút is rohammunkával ünnepeltük… A kórházak felhívására tizenegy vagon szenet küldtünk a János kórháznak, amit ugyancsak társadalmi munkában termeltünk ki. Az akkor szerveződő esztergomi népi kollégiumnak még csekélyke élelmet is adtunk a magunk szűköséből.”
 
A mozi
 
1945 előtt nem volt mozi Annavölgyön. Néhány fiatalember egy-egy jó filmért képes volt Dorogra vagy Tokodra elmenni (akárcsak nyáron egy jó uszodai fürdésért). A harmincas évek vége felé egy Magyari nevű vállalkozó Sárisápon nyitott mozit. Ettől kezdve már gyakoribb lett a moziba járás. A sárisápi moziban láttuk például a Havi kétszáz fix, az Édes mostoha, A megfagyott gyermek, Tomi, a Két szerelmes óra és más filmeket, és ezáltal ismertük meg az akkor menő színészeket: Tolnai Klárit, Kiss Manyit, Karádi Katalint, Vaszari Pirit, Vízvári Mariskát, Mály Gerőt, Páger Antalt, a három Gyulát: Gózont, Kabost és Csortost, valamint Latabár Kálmánt.
 
Annavölgyön 1945 után, talán 1946 elején lett mozi, mégpedig a Munkásotthonban. A megvalósítása nem ment simán. Kitűnik ez féltestvérbátyám alábbi visszaemlékezéséből: „…végeztünk saját magunk részére is vasárnapi rohammunkát, s így már több mindent be tudtunk szerezni. Egy ilyen akcióból tíz méter ágyneműt tudtunk volna osztani dolgozónként… A pártvezetőségben úgy határoztunk, hogy a felét kiosztjuk, a másik feléért pedig mozifelszerelést szerzünk alkalmi cserevételként. Amikor ezt a Munkásotthonban összegyűlt tagság, illetve tömeg elé terjesztettük, kitört a vihar… A nagy párviadalban keletkezett hangorkánt egyszer csak túlharsogta a párttitkár - Bárdkai Pista - sztentori hangja: ’Elvtársak! A gatya elszakad, de a mozi megmarad!’ Ez láthatóan meggyőző érv volt, a kedélyek lecsitultak, és így lett mozija Annavölgy-bányának.”
 
Úttörők voltunk
 
Annavölgy kicsiny, kb. ezer lakost számláló bányatelep volt Esztergom (ma: Komárom-Esztergom) megyében, a dorogi szénmedencében. A településen élő családok többségének a bánya adott kenyeret. A fiatal férfiak, ha betöltötték a 16. évet, már bányászok lettek, s ha az egészségük engedte, vagy nem lettek bányaszerencsétlenség áldozatai, a nyugdíjkorhatár eléréséig azok is maradtak. A hasonló korú lányok Budapesten vagy Esztergomban cselédeskedtek; nekik helyben csak nyáron és kora ősszel adódott napszámos munka az uraság földjén.
 
1945 tavasza – a felszabadulás – változást hozott a bányatelep lakóinak életében. Ezt kezdetben csak a politikai életben lehetett tapasztalni. Nem sokkal a település felszabadulása után megalakult a Magyar Kommunista Párt (MKP), s majdnem vele egyidőben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) helyi szervezete. Ettől kezdve a felnőttek – főleg a férfiak – találkozóhelye már nemcsak a két kocsma volt, hanem a párthelyiség is, ahol késő estébe nyúlóan beszélgettek, vitatkoztak, politizáltak. A fiatalok pedig a MADISZ-ban jöttek össze beszélgetni, társasjátékozni, pingpongozni, zenét hallgatni és vasárnaponként táncolni. Az iskoláskorú gyerekeknek ilyen lehetőség nem adatott meg. A felszabadulás előtt vasárnaponként a kötelező mise után nekik az iskolában Szívgárda-foglalkozás volt. 1945. után valószínűleg sem a pap, sem a tanítók nem merték kezdeményezni az újbóli foglalkozásokat, s ezért a Szívgárda nem működött.
 
1946-ot írtunk, amikor Annavölgyre is eljutott az Úttörő szervezet létének híre. Ez nekem, az akkor 16 éves fiatalembernek, aki már „nyakig” benne voltam a párt- és a MADISZ-munkában, felkeltette az érdeklődésemet. Noha sok ismerettel a szervezetről és működéséről nem rendelkeztem, mégis úgy gondoltam, illetve éreztem, hogy ilyen szervezetre nálunk, Annavölgyön is szükség lenne. Gondolatomat megosztotta a MADISZ helyi vezetőivel és Pálmai Adolf bácsival, aki a párt részéről felelős volt a MADISZ munkájáért. Helyeselték az elgondolást, s így csakhamar sor került az alakuló gyűlésre, amelyen a gyerekek mint a megalakult Úttörő szervezet tagjai engem választottak meg vezetőnek.
Munkához láttunk, minden felsőbb útmutatás nélkül, csak úgy spontán, a magunk elgondolása szerint. Ekkor még sem egyenruhánk, sem indulónk, sem jelvényünk nem volt, és arról sem tudtunk, hogy egyáltalán az Úttörő Szövetség rendelkezik-e ezekkel. (Jelvényt magunk csináltunk, ami egy U betűbe helyezett álló csákány volt.) Azt éreztük, hogy fel kellene venni a kapcsolatot az országos központtal. Már nem emlékszem, hogyan tudtuk meg a központ címét, de tény, hogy 1946 őszén Budapesten megkerestem a központot és beszámoltam a megalakulásunkról és működésünkről. Nem tudom miért, de nem a legjobb szájízzel tértem haza, csakúgy, mint arról az egyhetes tanfolyamról, amelyen 1946 karácsonya előtt vettem részt. A tanfolyam egésze valamiért nem nagyon fogott meg, de két előadóra – Trencsényi Waldapfel Imre professzorra és az Úttörő Szövetség akkori fiatal vezetőjére – ma is jó érzéssel gondolok.
 
A bányatelep kultúrházában, a Munkásotthonban a legszükségesebb berendezéssel együtt helyiséget kaptunk. Nem tudom hogyan, de egy-két társasjátékra és könyvekre is szert tettünk. Elhatároztuk, hogy műsoros esttel mutatkozunk be a telep felnőttjeinek: szüleinknek és idősebb testvéreinknek. Lelkesen készültünk az estre: versekkel, énekszámokkal, színdarabbal, amit a Reszket a föld című szovjet film alapján én írtam meg. A próbák után este hazafelé menet dalainktól volt hangos a kis bányatelep. A járókelők érdeklődve hallgatták a Drága föld, szülőhazámnak földje, a Sztálingrád vörös lánggal ég, stb. szovjet. dalokat.
Nagy izgalommal vártuk azt a napot, amikor műsorunkkal felléphettünk. Már téliesre fordult az idő, amikor erre sor került, s emiatt kevesebben jöttek el a rendezvényre, mint amennyire számítottunk, de így is szépszámú közönség előtt adtuk elő műsorunkat, ami nagy tetszést aratott. A jól sikerült bemutatkozással kedvező hatást értünk el a szülők körében. Azok, akik addig vonakodtak közénk engedni gyermeküket, megenyhültek és már nem bánták, ha fiuk vagy lányuk „elmegy az Úttörőbe”.
 
Sajnos, egy 1947 januárjában történt esemény egy időre félbeszakította működésünket. A bányában a szén öngyulladása folytán tűz keletkezett, s a képződő szénmonoxid gáz harminchárom bányász halálát okozta. E súlyos tragédia hetekig nyomasztóan hatott az egész bányatelep életére. Ez volt a napi beszédtéma otthon a családoknál, csakúgy mint mindenütt, ahol az emberek összejöttek: a borbélynál, a kocsmában, a pártban, stb. A temetésig szünetelt a Munkásotthon működése, s benne a mi irodánké is, mivel a holttesteket itt helyezték el és készítették elő a nagy temetést, ami országos eseményként vonult be a hazai nagy bászaszerencsétlenségek és Annavölgy történetébe.
 
Az úttörő szervezetet 1948 tavaszáig vezettem. Ekkor a helyi pártszervezet Budapestre küldött kéthónapos ifjúsági pártiskolára, aminek elvégzése után július elsejével 18 évesen a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) központ Pártmunkás című folyóiratának szerkesztőségébe kerültem segédszerkesztőnek. Innen 1950 őszén az Oleg Kosevoj iskolába vezetett az utam, majd 1951 őszén, a szakérettségi megszerzése után Moszkvába, ahol a Mendelejev Kémia-Technológiai Főiskolán tanultam, és onnan 1956 nyarán vegyészmérnökként kerültem haza, de Annavölgytől messzire, a Borsod megyei Sajóbábonyba, az Észak-magyarországi Vegyi Művekhez üzemmérnöki, majd üzemvezetői munkakörbe. Innen 1962. február 1-jén Kazincbarcikára irányított a párt, ahol az épülő Berentei Vegyi Művek (BVM) PVC-gyárának beruházásán központi pártszervezői feladatot láttam el, majd 1963. június 1-jétől az összevont BVM és Borsodi Vegyi Kombinát (BVK) nagyüzemi pártbizottságának titkára lettem.
1968. szeptember 1-jén Kazincbarcika tanácselnökévé választottak. E tisztségből és édesapaszerepemből adódóan ismét kapcsolatba kerültem az úttörő mozgalommal, azért is, mert az iskoláskorba cseperedő két fiam – István és Zsolt - kisdobos, illetve úttörő lett.
1985-ben, felszabadulásunk 40. évfordulóján Annavölgyről meghívtak az ünnepségre, amelyen több onnan elszármazott személlyel együtt vettem részt. Az ünnepségen az annavölgyi úttörők maguk készítette ajándékkal – Emléklappal – kedveskedtek nekünk. Így volt ez az MSZMP XI. Kongresszusán is, amelyen küldöttként vettem részt. 1987-ben a Magyar Úttörők Országos Szövetségétől Budapestre kaptam meghívást, s rendezvényükön április 4-e alkalmából a Gyermekekért kitüntetést vehettem át.
1989. április 1-jével nyugdíjas lettem.
 
És jött a rendszerváltozás. Kazincbarcikán is az iskolák többségében megszűnt az úttörő szervezet.
1998-ban az egyik volt úttörővezető, László Erzsébet tanár, egy vaskos könyvet adott a kezembe. A könyv a kazincbarcikai úttörő mozgalom történetét dolgozta fel. E könyvet olvasva felidéződtek bennem életem úttörő emlékei, amiket most László Erzsébet kérésére vetettem papírra. A leírtak talán adalékul szolgálhatnak azoknak, akik fontosnak tartják, hogy az úttörő mozgalom emlékei, tapasztalatai ne menjenek feledésbe.
 
Annavölgy gyászos napjai
 
Az 1930 és 1948 közötti időben két alkalommal történtek a bányatelepen olyan események, amelyek miatt jogos a fenti cím.
Az 1930-as évek végén vagy az 1940-es évek elején valamilyen kór következtében a szokásosnál többen haláloztak el, főleg fiatalok, és főleg a vasútállomás feletti utca lakói közül. Ekkor hunyt el Bárdkaiék legidősebb fia, János, a Bérci családból ugyancsak a legidősebb, Ferenc nevű fiú, Farkas Ilonka húsz év körüli leány, Párvaiék Aranka nevű, csecsemőkorú gyermeke, Pártosiék huszonvalahány éves fia. A viszonylag sok elhalálozás miatt mondogatták az emberek, hogy „az utcára rászállott a halálmadár”. Féltek az utca lakói, s ha valakinél már valami csekély betegség mutatkozott, kétségbe voltak esve. Szerencsére az elhalálozási folyamat megállt, s így lassacskán az utca lakói kezdtek megnyugodni.
Annavölgy történetének legszomorúbb lapjai 1947 elején íródtak. Harminchárom bányászt gyászolt a kis bányatelep és vele együtt érezve az ország.
 
A szomorú napok eseményei a következőképpen rögződtek bennem:
 
Az 1947-es év kemény hideg napokkal köszöntött be. A korán sötétedő téli estéken a kocsmán kívül a Munkásotthonban működő mozi nyújtott szórakozást a telep lakóinak. Január vége felé valamelyik hétfő este a hat vagy nyolc órakor kezdődött előadást néztük a mozi nézőterének használt nagyteremben vagy húszan, amikor kb. félórai vetítés után hirtelen eltűnt a kép a vászonról, elsötétült a terem, és a gépházból a vetítőnyíláson át közölték, hogy áramszünet van. Nem gondoltunk semmi rendkívülire, mivel áramszünet máskor is elő szokott fordulni, ám néhány perc után ismét lett áram, és folytatódhatott az előadás. Most azonban hiába vártuk a folytatást. Forgolódtunk, fejünket mind gyakrabban a gépház irányába fordítottuk, várva a biztató ígéretet, hogy hamarosan folytatódik a filmvetítés. Ilyen ígéret azonban nem jött a gépházból. Azt mondták, hogy valami komolyabb baj történhetett a bányában, s úgy néz ki, hogy egyhamar nem lesz áram. Ebbe beletörődve hagytuk el a helyiséget. Hazamentem, s úgy tíz óra felé lefeküdtem, hogy másnap reggel hat órakor pihenten menjek dolgozni.
 
Másnap reggel a megszokott időben el is indultam a munkahelyemre, az élelemtárba. Még sötét volt, de a máskor ebben az időben még csendes reggelt beszédfoszlányok és síró-zokogó asszonyi hangok törték meg. Mire a munkahelyre értem, már sejtettem, hogy az előző este valamilyen szörnyű tragédia történhetett a bányában. Az élelemtárhoz érve a már ott tartózkodók elmondták, hogy a bányában, a X-es akna egyik vágatában tűz keletkezett, és a sűrű füstben, menekülés közben sok bányász megfulladt. Később számokat is emlegettek, mintegy harminc áldozatról beszéltek.
 
Lassan kivilágosodott, és egyre több jövő-menő ember haladt el az élelemtár előtt. Mentek a bánya bejáratához, hogy megtudják, hozzátartozóik vajon nincsenek-e az áldozatok között, és egyre több embernek kellett tudomásul vennie, hogy – sajnos – fia, vagy a férje, vagy éppen az apja a bányatűz okozta füstben lelte halálát.
Munka után én is a Munkásotthonba mentem. Míg sokszor egy kis beszélgetés végett tértem be oda, most a kíváncsiság hajtott, hogy többet megtudjak arról, tulajdonképpen mi is történt a bányában.
 
A Munkásotthonban szörnyű látvány tárult elém. Az olvasóterem „betonpadlóján” egymás mellett harmincegy bányász feküdt holtan, piszkosan, munkaruhában. Az eltorzult arcokat még félelmetesebbé tette a véres hab, ami némelyeknél az orr körül volt látható, és szívszorító volt hallani a síró-jajgató hozzátartozókat, akik még tegnap, amikor a férj, az apa vagy a gyermek munkába indult, nem gondoltak ilyen viszontlátásra.
A csendes, nyugalmas bányatelep élete felbolydult. A bányászat vezetői Dorogról, Pestről és Tatabányáról, a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetői, újságírók, rádióriporterek egymásnak adták a kilincset az üzemvezetőségen és az MKP helyi irodájában. Természetes, hogy ezekben a napokban Annavölgyön úton-útfélen a bányában történt szörnyű tragédiáról beszéltek az emberek.
 
A temetés napján, a tragédia utáni vasárnapon, Annavölgyön addig soha nem látott nagyszámú idegen ember fordult meg. Az elhunytak búcsúztatása a Munkásotthon udvarán történt. Harminchárom koporsó volt felravatalozva az udvaron, ahol Annavölgy és a szomszédos Sárisáp község lakóin kívül a megye és az ország számos településéről eljöttek búcsút venni az életüket vesztett bányászoktól. Jelen volt Rákosi Mátyás és az MKP több más vezetője, úgyszintén Szakasits Árpád és más szociáldemokrata vezetők, valamint a kormány és a bányászszakszervezet képviselői, no meg újságírók, rádió- és filmtudósítók hada.
 
A búcsúbeszédek után a gyászoló menet Sárisáp felé indult el, ahol a sárisápi és az annavölgyi elhunytakat helyezték örök nyugalomra a bányászhimnusz hangjai és a megrendült gyászoló tömeg végső búcsúja mellett.
 
A temetés után lassan-lassan magukhoz tértek az emberek, a bányatelep élete is visszatért a megszokott kerékvágásba. De a harminchárom elhunyt bányász emlékét mindmáig őrzi az élők emlékezete.
 

 
A tragédia 64. évfordulóján felevatott emlékmű. (a szerk.)
 
A lap tetejére
 
Kiegészítések
 
1. A leírásban említett dr. Grósz Dezsőt és feleségét 1944-ben deportálták. 1945-ben nem tértek vissza Annavölgyre. Nem tudom, hogy mi lett a sorsuk. Ugyancsak deportálták Barta Lajos (gépész, villanyszerelő, traktortulajdonos) feleségét is. Lőweinstein pék és családja sorsáról nem tudok semmit. Tény, hogy 1944 őszén és telén, a front alatt Király Mihály, aki korában nála inaskodott, sütötte a kenyeret a pékségben. Később a munkaszolgálatból hazatért, ha jól emlékszem Peizner nevű ember volt a pékmester Annavölgyön.  
2. A bányában 1945. január 6-án született Ludvai Rozália Borbála az általános iskola elvégzése után az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumban tanult és kitűnőre érettségizett, majd 38 évig orvos-írnokként az esztergomi kórházban dolgozott, s 2000-ben innen ment nyugdíjba. 1966-ban ment férjhez Petrovics Ferenchez, aki szintén a front idején született, 1945. február 23-án, mégpedig a Dorog és Esztergom közötti úton egy lovaskocsiban. A Petrovics család ma is Annavölgyön él.
 
3. Bárdkai István talán 1948-ban került el Annavölgyről Esztergomba, ahol a városi pártbizottság titkára volt. 1956-ban rövid ideig az MDP központjában dolgozott, onnan pedig a Honvédelmi Minisztériumba került személyzeti munkakörbe. Költőként is ismert volt; első verseskötete Bárdkai István 57 verse címmel jelent meg a felszabadulás utáni években.
 
4. Egyébként 1945 után Annavölgyről többen kerültek magas párt-, állami- és tömegszervezeti beosztásba. Míg 1945 előtt egy ilyen személyről tudok (Turczer János /Hanzi/) Budapesten valamelyik színházban zenész volt, addig 1945 után a következő személyekre emlékszem: dr. Lévárdi Ferenc nehézipari miniszter, Tóth János a Komárom-Esztergom Megyei Pártbizottság személyzeti vezetője, míg felesége, Tóth Jánosné Bérczi Ilona országgyűlési képviselő, Pálmai István vállalatvezető Esztergomban, Kántor Béla magasrangú katonatiszt, ugyancsak katonatiszt volt Bánfalvi István és Pintér Ferenc; Pintér József a DISZ ifjúsági lapjánál újságíró. (A névsor korántsem teljes. Úgy tudom, hogy szintén valamilyen jelentős beosztása került Pákozdi Ferenc és Antal, Honvéd József, Kántor József, Szalai Sándor.)
 
5. 1948-ban az első Kossuth-díjasok között három annavölgyi bányász neve volt található: a két Pallagi testvéré (sajnos, a harmadik nevére nem emlékszem).
Sági József a harmadik Kossuth-díjas. (a szerk.)
 
6. Kiegészítés a csúfnevekhez és csúfolódásokhoz: Totyesznak csúfolták az alacsonytermetű Tóth Jánost, Kanóczki Karcsi csúfneve Trüttyün volt, s őt eképpen csúfoltuk: Trüttyün trotty – kapaszkodj. Kürtös Pityu csúfneve Szütyök volt, s őt így csúfoltuk: Szütyök, szűk cipőben fájdalmas a bütyök. A Farkas nevű gyerekek csúfolása volt a legdurvább: Farkas az erdőben / sz…t visz a kendőben. / Ha nehéz leteszi, / Ha éhes megeszi.
 

 
A régi/új X-es aknára emlékeztető táblát a Bányászati Alapítvány készíttette és 2000-ben helyezte el a megszűnt bánya helyén.
 
Több mint ötven év távlatából már csalóka az emlékezet. Ezért a visszaemlékezésben lehetséges tévedés, főleg a neveknél, és személyeknél. Ha ilyet észlel a T. Olvasó, kérem, nézze el ezt nekem.
 
Kazincbarcika, 2003. június
 
A lap tetejére