Kezdőlapra
 

Megosztás:

 
Más helyen szóltam már Annavölgy bányászatának kezdetéről, fejlődéséről, majd lassú elsorvadásáról, írtam ezen mintegy száznyolcvan éves időszak mindennapjairól és dicsőséges pillanatairól. Ám a szürke hétköznapok és a pirosbetűs ünnepek közé, bizony szép számmal furakodtak be feketével keretezett, gyászos napok is, melyek mögött emberek, családok tragédiái húzódnak meg. Ezen soha nem várt, mindig orvul lecsapó események sorából is kiemelkedik egy, amely egyszerre harminchárom, többségében fiatal, szinte gyerek bányász életét oltotta ki.

 
Kollár Attila

„Bánya mélyén szunnyadt vörös parázs"
 

Az 1947. január 20-i bányatűz áldozataira emlékezve
 

Az események könnyebb megértése érdekében, elöljáróban néhány szót kell szólnunk a körülményekről. Bányáinkban az 1920-as évek - az iszapolásos bányaművelés bevezetése - előtt omlasztásos fejtést alkalmaztak, melynek során a lefejtett terület támrendszerét eltávolították, így a magára hagyott vágat a kőzetnyomás hatására beomlott. Ezek az omlasztott térségek állandó tűzveszélyt jelentettek. Az omlás üregeiben a levegővel érintkező, ám a hűtő légáramlásoktól elzárt szén izzani kezd, gyulladásig hevül. A régi időkben ilyen öngyulladás esetén az érintett térséget legátalták, és új fejtéseket nyitottak, ez eredményezte azt, hogy a régi művelésekben gyakran a szénvagyon fele is bent maradt.
 
Az iszapolás, különösen a homokiszapolás bevezetésével gyökeresen megváltozott a helyzet, a bányatüzek veszélye teljesen háttérbe szorult. Az esetleg kialakuló tűzfészkek vízelárasztással, vagy ráiszapolással minden esetben elfojthatók lettek.
 
Az iszapolás másik jelentős előnye, hogy általa a korábban benthagyott szénvagyon is kinyerhetővé vált. Noha a régi műveletek közötti mezőkben keletkezett tüzek eloltása már több gondot okozó, nehezebb feladat, ennek ellenére ezt a lehetőséget bányáinkban kihasználták. Olyannyira, hogy Annavölgy termelésének zömét hosszú időn keresztül ilyen letermelt mezőkből nyerte.
 
Az iszapolás bányatüzek elleni hatásossága révén kialakult - talán túlzott - biztonságérzet, és a már leművelt mezőkben keletkező tűzfészkek veszélye, két olyan tényező, melyek mint látni fogjuk, fontos, mondhatni döntő szerepet játszottak a megtörtént eseményekben.
 
1947.január 20.
 
Ezen a hétfői napon, délután, kilencvenöten az új művelésű Paula-mezőben, száztizenketten a régi művelésű Zsigmondy-mezőben(5)(6) dolgoztak.

A bányabiztonság szempontjából létfontosságú szellőzést, ebben az időben két ventillátor biztosította. Az egyik a Paula légereszkénél(10) a Pálinkás-táró irányából, a másik a Zsigmondy-lejtakna szájánál(7), a X.lejtakna irányából. A légáramlás irányát a nyilak jelzik.
 
Alig kezdődött el a műszak, amikor fél-négy körül, a szolgálatos felvigyázó az alagút és a X.haránt torkolatában enyhe füstöt és gázszagot érzett, mely a Steinriegel-gurító torkolatából(2) szivárgott fel. A gurító aljában a Steinriegel-mezőnek egy régi, legátalt műveléséből "pipafüst" mennyiségű füstöt látott, és gázszagot érzett.
 
Jelentésére a bányamester 5 percnyi víz adagolását rendelte el a gát mögé. Ezidőtájt - négy óra körül -, haladt el a X.haránt torkolata mellett a Dorogról Annavölgyre tartó üzemvezető. A füstfátyolt észlelve irodájába sietett, és jelentést kért a bányamestertől. A jelentést megnyugtatónak, a megtett intézkedést elegendőnek találta.
 
Eközben a felvigyázó két vájárt rendelt ki a Paula-mezőből, de a gátas-vájárok késése miatt visszatért a tűzhöz. A X.harántba ekkor már a sűrű füst miatt nem tudott bemenni, ezért jelentését egy távolabbi telefonállomásról tudta megtenni fél-ötkor. A bányamester további 5 perc vízadagolást rendelt el.
Ekkor már a Drasche-vágatban(3) és a Zsigmondy-lejtakna tetején(7) is érezni lehetett a füstöt. A Zsigmondy-akna felvigyázója értesítette a kerületi főaknászt a nagy füstről, aki elrendelte a mező azonnali kiürítését.
 
A bányamester ezután a X.lejtaknán leereszkedve, a légáram irányából próbált eljutni a gurítóhoz(2), hogy azt lezárva lokalizálja a tüzet. Nem járt sikerrel, mintegy ötven méterre a gurítótól a légárammal szemben, sűrű füst állta útját. Ez a jelenség arra utal, hogy a gurító aljában, vagy a gát mögött összegyűlt szénmonoxid, vagy az izzó szénre beadott vízből képződött vízgáz robbanhatott be, ezáltal - mint egy dugattyút - nagy mennyiségű füstöt és gázt tolva a vágatokba. Erősíti ezt a feltételezést, hogy ugyanitt valamivel később, már 6-8 méterre meg lehetett közelíteni a gurítót.
 
Ugyanekkor a főaknász az Annavölgyi alagút felől igyekezett elérni és lezárni a füst útját, ám a Paula-harántnál(9) sűrű füst állította meg. Betérve a harántba a sűrű füst hömpölygött utána. A Paula-lejtaknai telefonról jelentést tett az üzemvezetőnek, egyben kérve a Paula kihúzó-ventillátor leállítását. Azt is jelentette, hogy a Zsigmondy-mező kiürítését már korábban elrendelte.
 
Az üzemvezető csak ekkor értesült a helyzet súlyosságáról, intézkedett a ventillátor leállításáról, majd további segítséget kért a bányaigazgatótól. Ekkor kb. háromnegyed hat lehetett.
 
A ventillátor leállításának eredményeként a Paula-mező vágatai megtisztultak. Miután a kilencvenöt bányász elhagyta a mezőt, a ventillátort visszaindították, egyben a Zsigmondy kihúzó-ventillátorát pedig leállították.
 
Mindeközben a Zsigmondy bányában bekövetkezett a tragédia!
A Zsigmondy bányán belül két helyen, az alsó(5) és a felső(6) mezőben folyt termelés, ezért a kiürítés sem egy irányban történt. Tizenhárman a Zsigmondi lejtaknán(7) át, harmincöten pedig a VI.siklói vágaton(4) keresztül elhagyták a veszélyes térséget, hatvannégyen azonban a füsttől, és gáztól elkábulva a térség különböző pontján összeestek. Többségüket később a VI.siklói vágatban találták meg, ahol a menekülést nehezítette egy csaknem egy méter mély munkagödör, melyet a falazat javítása céljából ástak ki a vágat teljes szélességében. A menekülők füsttől vakon, gázoktól elkábulva sorra estek bele, és sokan már nem tudtak kimászni belőle.
 
A bennmaradtak mentését az alig-csak megmenekült társaik kezdték meg, az 5000.-es szelvénytől. Zsebkendőt kötve orruk és szájuk elé, ismételten vissza-visszatértek a veszélyes térségbe, ezúton mintegy huszonhat ember életét sikerült megmenteniük.
 
Ezzel a mentési móddal azonban hamarosan fel kellett hagyniuk, mert a menekülők nyitva hagyták a 4700. szelvénynél lévő légajtót, így a füst és a gáz beáramlott a 4600. és 5000. szelvény közötti vágatba. Emiatt a további mentés kiindulópontja a XI.vágat elágazásához helyeződött át. Ebből a távolságból már csak a közben megérkezett bányamentők tudták folytatni a mentést. Négy óra megfeszített munkával sikerült a még bent maradt negyven embert kihozniuk, akik közül sajnos sokan már nem éltek.
 
A Paula-ventillátor megindítása után a Zsigmondy-mező gyorsan tisztult, este tíz órára veszélytelenül bejárhatóvá vált. Ekkorra elkészült a X.haránt legátalása is. Alig néhány óra telt el csupán, ám ezalatt lezajlott a dorogi szénmedence legnagyobb, bányatűz okozta tragédiája.
 
 
Vallomások
 
Amit eddig leírtunk, a tények száraz, szinte jegyzőkönyv szerű felidézése volt, ám azon a hétfői délutánon hús-vér emberek küzdöttek az elemekkel, küzdöttek az életükért, küzdöttek társaik életéért. Vajon mi zajlik le ilyenkor az emberben, hogyan éli meg ezt a küzdelmet?
Valljon erről két túlélő, akik fiatalemberként élték át a tragédia óráit.
 
Így emlékszik vissza az eseményekre Biber József aki 18 éves korától mint csillés, dolgozott Annavölgyön:
 
Január 20-án az előző esti Fábián-Sebestyén bálban átmulatott éjszaka után, reggel kellett volna műszakra jelentkeztem, de fáradt voltam, ezért a délutáni műszakra kértem magam. Így történt, hogy a szerencsétlenség napján délután lent voltam a bányában.
 
A népessel mentünk a vágatra és onnan az elosztó helyekre.
Mivel én a másik szakból voltam, az 1-es ereszke fölé osztottak be kapcsosnak. Már munkakezdéskor észrevettük, hogy furcsa füst száll a „főte” alatt. Honti József ekkor jött szólni Gurin Pálnak és nekem, hogy menjünk az ereszkébe értesíteni az embereket, hogy ha füstöt éreznek, jöjjenek föl az elosztóba, ahol Ő várni fogja őket.
 
Mikor értesítettük az embereket, azt a választ kaptuk, hogy „gyerekek menjetek nyugodtan vissza, kiszórjuk még ezt a 8 - 9 csillét és megyünk mi is”. Ekkor ott hagytuk Őket és lejjebb mentünk a következő két szintre, hogy az ott dolgozó munkásokat is figyelmeztessük. Miután végeztünk, feljöttünk az 1-es ereszkén ahol már láttuk, hogy hömpölyög a füst.
 
Honti József a telefon mellett térdelt, mert már nem bírt állni, és szólt, hogy ballra a XI-es lejtakna felé meneküljünk. Elindultunk, de a sűrű füstben alig láttunk. Kiütöttük a lámpánkból a „brennert” hogy jobban világítson. A lejtaknában már állt egy üres és egy teli vonat. Vass József mozdonyvezető, fején egy nagy vágással eszméletlenül lógott ki a mozdonyból. A mozdonyon lévő kapcsos, Remetei János, már halott volt.
 
Akkor már hárman menekültünk tovább a falazás felé. Gurin Pál, Szegedi Sándor és én.
A falazásnál az ellenívben állt a víz. Ahogy közeledtünk az ellenív felé a víz csobogásából hallottuk, hogy valaki az életéért küzd a vízben. Belenyúltunk a vízbe és Jurásek Károlyt húztuk ki belőle. Karcsit Szegedi Sanyival vittük tovább. Amikor már alig bírtunk tovább menni, Karcsit letettük a vágány mellé.
 
Ahogy átértünk a falazaton, már csak egyedül voltam. A többiek nem bírtak tovább jönni. Ekkor már én is éreztem, hogy fizikai tűrőképességem végéhez értem. Annyi erőm maradt még, hogy kulacsomból a kabátomra öntsem a vizet, arccal lefelé ráboruljak, és akkor elvesztettem az eszméletem. Ettől kezdve már csak arra emlékszem, hogy jöttek befelé öten-hatan hogy kihozzanak minket.
 
A segítségünkre sietett emberek között megláttam Vass József mozdonyvezető bátyját, Vass Lászlót. Szóltam neki, hogy menjen a mozdonyhoz, ahol megtalálja eszméletlen állapotban az öccsét. A többiek összeszedtek minket és kivittek a vágat végébe 9-10 emberrel együtt. Akkor már orvosi ellátás is volt. Injekciókat kaptunk és még 2 órát feküdtünk a vágat végében mire kimehettünk.
 
A családunk ott várt ránk, reménykedve hogy élve kikerülünk, nekem meg abban a pillanatban az volt a legnagyobb gondom, hogy koszos vagyok, még csak meg sem tudok fürödni mielőtt kimennék az emberek közé.
 
Ezután szóljon Pender Ferenc aki 1945 szeptember 1-től, 17 éves korától dolgozott az Annavölgyi bányában:
 
Azon a napon a Zsigmondy-lejtaknában, az 1-es ereszkei csille szállítására osztottak be.
 
Honti József a Zsigmondy bányamező fölvigyázója, 4 és 5 óra között fölhívta a vezetőséget, hogy tömény füst jön a +144-es szinti alapvágaton, de nem tudja honnan.
 
A bányavezetőségtől azt a hírt kapta, hogy a Steinriegel bányamezőben történt szénporrobbanás következtében keletkezett füst, majd bányatűz. A bányatűznél tömény mennyiségű szénmonoxid került a levegőbe.
 
A Senkivágaton keresztül a Zsigmondy-lejtaknánál volt a kihúzó légáram, így a füst bekerült a bányamezőbe. A +144-es szinti alapvágaton elhelyezett légajtó zárásával, az 1-es és 2-es ereszkén lévő munkahelyek telítődtek a szénmonoxidot tartalmazó levegővel.
 
Honti József mezővezető, Jurásek Károly 16 éves csillést, és engem utasított arra, hogy a mezőben lévő munkahelyeken értesítsük az embereket, hogy a munkahelyüket hagyják el és az ereszke fölötti elosztó helyekre meneküljenek.
 
Jurásek Károly az 1-es és 2-es ereszke területén dolgozó embereket értesítette, hogy a felvigyázó parancsa szerint az elosztóhelyre meneküljenek, de azonnal! Mikor végzett a feladatával, az újonnan épített alagúton akart menekülni, de a füsttel és mérgezett gázzal telítődött levegő miatt eszméletét vesztette és beleesett a csorgába. Az 1-es ereszkei gép kezelője, György István húzta ki a csorgából és vitte ki a bányából.
 
Visszamentem a Zsigmondy-mezőbe és az ott lévő csapatokat értesítettem. Egyes csapatoknál azt a választ kaptam, hogy majd akkor menekülnek, ha befejezték a munkát.
 
A Zsigmondy lejtakna 2-es elosztóján már kilencen gyülekeztünk. Az ottani csapatvezető, Varga Sándor sorba állította az embereket és elindultunk a kijelölt menekülőhely felé jómagam a sor végére kerültem. A menekülés során azt tapasztaltuk, hogy a földön emberek vannak, akiken már nem tudunk segíteni. Holttesteken átbukdácsolva folytattuk utunkat a kijelölt menekülőhely felé, mikor megláttam, hogy az egyik 19 éves barátom, eszméletlenül, habzó szájjal, a támfalra támaszkodva kapkodja a levegőt. Ahogy észrevettem, rögtön leváltam a csoportról hogy segítsek rajta. Sajnos csak annyit tudtam segíteni rajta, hogy hasra fektettem, mert éreztem hogy pár centivel a föld fölött tiszta levegő áramlik.
 
Ezután elindultam a csapatom után, de az elosztó helyen már nem találtam őket. A sűrű füstben arra lettem figyelmes, hogy az elosztói telefonból hangokat hallani. Odamentem és azt láttam, hogy Honti József fölvigyázó holtan, összegörnyedt állapotban tartja kezében a telefonkagylót. Kivettem a kezéből a telefont és közöltem az üzemvezetőség valamelyik tagjával, hogy a kijelölt menekülőúton átláthatatlan füst hömpölyög. Szóltam, meg kellene fordítani a levegőt, hogy a lejtaknán dolgozó 11 főnyi csapatot még kitudjuk menteni.
 
Ekkor visszafordultam és a kijelölt útvonalról letérve elmentem a 2-es ereszkéhez, mert az ott lévő emberek még nem lettek értesítve a menekülés útvonaláról. A 2-es ereszkei felsőrakodónál egy légbuborék keletkezett, ahol friss levegőt véve megkíséreltem a lemenetelt, de a sűrű füst miatt ez már lehetetlen volt.
 
Ezután elindultam a Zsigmondy-lejtaknán a külszín felé. A bennlévő emberek jöttek lefelé, hogy mennek a kijelölt menekülő helyhez. Szóltam nekik hogy arra már járhatatlan az út, de a lejtaknán még ki tudunk menni a felszínre, így visszafordultunk.
 
Én addigra már olyan rossz állapotba kerültem, hogy alig tudtam járni. Két ember, Csapó Mihály és Stikker András a hónom alá nyúlva elvittek a legfelső elosztóig. Mire odaértünk már Ők is rosszul lettek, nem bírtak tovább vinni. Elvánszorogtak kifelé hogy segítséget hozzanak. Mikor kijutottak, szóltak a szállítógép kezelőjének hogy eszméletlen állapotban hagytak a kijárattól 30-40 méterre. A szállítógép-kezelő, Mázsi Imre lejött értem, kivitt a külszínre és a -10 fokos hidegben lefektetett a földre, ahol már 7-8 ember feküdt.
 
Ekkor ért oda a vállalat vezetéséből Székely Lajos igazgató, aki orvosi segítséget is hozott magával. Elsősegélyben részesítettek. Mikor eszméletre tértem kikérdeztek, mit láttam, tapasztaltam a tragédiából. Elmondtam amit tudtam, majd autón hazavittek, de reggelre olyan rosszul lettem, hogy mentővel vittek a dorogi kórházba.
 
A bányatűz miatt a helyszínen 30 ember vesztette életét. A mérgezés miatt rajtam kívül még 96-an kerültek a dorogi korházba hosszabb, rövidebb időre. Közülük egy ember három nap múlva, egy pedig két hét múlva halt bele a füstmérgezésbe. Mikor kikerültem a kórházból, elmentem az annavölgyi kultúrotthonba. Láttam hogy szépen megmosdatva szalmán feküdtek a holttestek.
 
Utólag tudtam meg, hogy a Varga Sándorral menekült bányászok, akiktől én lemaradtam, az új alagút részben az ellenívnél kialakított árokba beleestek és mind a 17-en ott fulladtak meg.
 
A két túlélő visszaemlékezését olvasva, mintha filmet néznénk; szinte magunk előtt látjuk, a sötétben, bányászlámpák pisla fényében, a füsttől elvakult, gáztól fuldokló emberek kétségbeesett menekülését. Soraikat olvasva kiderül, alig néhány percnyi különbséggel, ugyanazokat a vágatokat járták be mindketten, talán még keresztezték is egymás útját; szinte érezzük, hogyan változtak a körülmények egyik percről a másikra. És végül, az a néhány perc határozta meg menekülésük irányát. Míg Biber József a VI.siklói vágaton, Pender Ferenc a Zsigmondy-lejtaknán keresztül találta meg szabadulása útját.
 
Szívszorító érzés a két, immár nyolcvanas éveit taposó férfi visszaemlékezését olvasni, mint ahogyan szívszorító látványt nyújtott azokban a napokban a munkásotthon szórakozó terme. Ott helyezték el a padlóra terített szalmára fektetve, a bányából felhozott áldozatok holttestét, ott feküdtek sorban, sárosan, szénporosan, az utolsó mozdulatba dermedt testtel, zokogó hozzátartozóktól körülvéve.
 
 
A temetés
 
A tragédiát követő vasárnapon, január 26-án volt az áldozatok temetése.
Annavölgy útjai téli időben nehezen járhatók voltak, ezért előző napon felszórták azokat. Hiábavaló munka volt, a vasárnapra virradó éjjel 25 centis hó esett. Katonai teherautók érkeztek, járták az utakat, taposták a havat. Szükség volt rájuk, mert Annavölgyön sosem volt ennyi ember mint ezen a napon. Annavölgy és Sárisáp lakóin kívül a környező településekről is sokan jöttek.
 
Az elhunytak búcsúztatása a Munkásotthon udvarán történt. A kerítésen belülre csak a hozzátartozókat engedték be, itt állt felravatalozva, koszorúkkal, virágokkal borítva a harminchárom koporsó. A katolikus liturgia szerinti szertartást Meszlényi Zoltán püspök végezte. Ezután búcsúbeszédet mondtak a kormány a pártok és a szakszervezetek vezetői.
 
Felsorolni is sok hányan voltak jelen a politikai élet legmagasabb szintű vezetői közül. Szinte a teljes kormány: Erőss János közellátási miniszter, Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes, Bán Antal iparügyi miniszter, Rajk László belügyminiszter, és itt volt Tildy Zoltán köztársasági elnök is. A fővárost Bechtler Péter polgármester, a bányász társadalmat pedig Zgyerka János és Bárdkai István képviselte. Az eseményről közvetített a rádió, a filmhíradó, és újságok sora.
 
Nem lehet véletlen ez a magas szintű politikai figyelem.
Egyrészt ezidőtájt zajlott a bányatársaságok államosítása, talán ezzel az eseménnyel is demonstrálni kívánták az új, demokratikus államrend munkásokhoz való viszonyát. Másrészt a háború után romjaiban heverő gazdaságnak égető szüksége volt a szénre. Ezekben a nehéz időkben a dorogi szénmedence az országos átlag háromszorosával növelte termelését.
 
A búcsúbeszédek elhangzása után a kilenc annavölgyi, tizenhat sárisápi, három bajnai, egy-egy epöli, és dorogi bányász koporsóját a bányászhimnusz hangjai alatt katonai teherautókra helyezték. Ezután elindult a menet Sárisáp felé, ahol az annavölgyi és sárisápi áldozatoktól vett végső búcsút a megrendült gyászoló tömeg. A többi elhunytat saját községébe vitték, ott véve tőlük végső búcsút, ott helyezték őket örök nyugalomra.
 
Miként a munkába hívó klopocska hangjának koppanása, úgy hangzott, és hangzik most is fel egymás után a harminchárom bányász neve.
Harminc bányászé akiket azon a kegyetlen délutánon már nem adott vissza élve a föld mélye, és háromé akikben akkor még pislákolt az élet mécsese, hármukért még reménykedtek szeretteik. Ám néhány nap alatt az utolsó remény is elszállt, és ott a temetésen, Ők hárman is csatlakoztak utolsó útjukra induló társaikhoz.
 

Ladányi András
 
Annavölgyi bányászrekviem
1947. január 20. Annavölgy
 
Dermedt tájon szénporos csend honolt.
S gőzölgő, izzadt testek föld méhében
áldoztak, imbolygó lámpák fényében.
Közelgő vész, csend csókjával dobolt.
 
Bánya mélyén szunnyadt vörös parázs.
Lidérces láng lobbant füstöt okádva,
mérgét gázokkal légtérbe bocsátva,
pusztulás jött nyomába: Sorscsapás!
 
Harminchárman levegő után kaptak,
hörögtek, fulladoztak s belehaltak.
Fekete koporsók könny-tengerben.
 
S görcsös rémület minden emberben.
Gyászoló szavak koporsón koppantak,
árvák bús könnye harmatcseppekben.

 

Mellékletek:
1. A Zsigmondy-lejtakna bejárata 1970 körül
2. A temetési menet
3. Újságcikk: Figyelő 1947, január 22.
4. Újságcikk: Szabad Kép 1947, január 26.
5. Újságcikk: 1947, január 22.
6. Mafirt Krónika

 
Forrás:
1. Bányászati és Kohászati Lapok 1947, február 15.
2. Pécskei József: Annavölgy X-es akna élete 1940-1972
3. Takács István: Annavölgyi emléktöredékek 1930-1948 (http://annavolgy.hu)
4. Kollár Attiláné: BiberJózsef emlékei az 1947.január 20-i bányatűzről (2009.)
5. Kollár Attiláné: Pender Ferenc emlékei az 1947.január 20-i bányatűzről (2009.)
 
2017. január

Ugrás a lap tetejére
 

Kezdőlapra