Kezdőlapra
 
Ide kattintva galéria nyílik.
 

Megosztás:

   

 
Kollár Attila

 

FÖLD ALATT  ÉS   FÖLD FELETT
 

ANNAVÖLGY A BÁNYÁSZAT TÜKRÉBEN
1795-1975

 

 

Lakóhelyünk, Annavölgy olyan szorosan kapcsolódik a bányászathoz, hogy története elválaszthatatlan attól. Ha meg akarjuk ismerni Annavölgyet, ismernünk kell bányászatunk kialakulását, történetét is. E megismerést szolgálja írásom, mely bányászatunk korrajzát próbálja adni.
 
GEOLÓGIAI ALAPOK
 
A bányászat, különösen a nagyüzemi bányászat sikeres működéséhez elengedhetetlen a geológiai viszonyok ismerete, vizsgálata. Ez segít megérteni a különböző korú szénrétegek elhelyezkedését, kitermelésének lehetséges módját. Ez a néhány sor nem adhatja több százmillió év szakszerű leírását, de talán mégis ad némi magyarázatot hegyeink, dombjaink, és főleg szénvagyonunk kialakulására.
 
Tehát, amit fontos tudnunk; területünket a földtörténet júra és kréta korszakában tenger borította. Ennek üledékéből képződött mészkő az alapja a bányászat szempontjából lényeges földkéregnek. Az idők során ezek a mészkőrétegek, mint nagy táblák összetöredeztek, megdőltek, egymásra csúsztak, mészkőhegyek alakultak ki. A mélyedéseket, völgyeket, többször, ismételten elborította a tenger, ilyenkor egész erdőségek kerültek víz alá. Ezeket újabb üledékréteg borította be, és az évmilliók során elszenesedtek. Ekkor keletkezett eocén kori szenünk.
 
Az oligocén kor ismét erős hegyképző mozgásokkal járt. Területünk hosszabb időre szárazföldre került, majd újra tengervíz borította. Egy vegyes, édesvizi, sósvizi időszak során ismét keletkeztek szén képződésére alkalmas rétegek. Ezekből alakultak ki oligocén szeneink. Újabb felszínalakító földmozgások következtében vidékünk végleg szárazfölddé vált. A területünk alapját képző töredezett mészkő réteg, barlangjaival, üregeivel, karsztvizével, előre vetíti bányászatunk sorsát, a vízzel szemben folytatott örökös harcot.
 
A KEZDET
 
Annavölgy térségében a talaj geológiai viszonyait rengeteg törés, vető teszi változatossá, nehezen kiismerhetővé. Ezek eredményezik, hogy az egyébként mélyen fekvő talajrétegek helyenként a felszínre, vagy annak közvetlen közelébe kerülnek, úgynevezett kibúvások keletkeznek.
 
Egy ilyen kibúvás lehet az alapja annak a történetnek, amelyet oly sok helyen leírtak már annak magyarázatára, hogyan találták meg az első szenet környékünkön. E szerint, a Sándor uradalom kondásai disznókat makkoltattak a Miklós-berekben, és tábortüzüket a disznók által kitúrt csillogó fekete kövekkel rakták körül. Legnagyobb ámulatukra a kövek lángra kaptak. Tehát az első szén megtalálásának képzeletbeli versenyében az uradalom magának követeli az elsőséget. Megkapja, de máris osztoznia kell rajta, mert bizony ha így történt, akkor a kondások tilosba tévedtek, és a disznók csolnoki szenet találtak. A Miklós-berek ugyanis Csolnok határához tartozik.
 
A fenti történet vagy igaz, vagy nem, de az már papírral, egy 1781. január 27.-én keltezett szerződéssel igazolt tény, Csolnok bírája Krempf József szerződést kötött Rückschuss Antal Ruhr-vidéki bányásszal a Miklós-berekben folytatandó szénkeresésre. Ebben a tekintetben Rücksshuss elsőbbsége elvitathatatlan, de hogy egy kicsit megingassuk alatta a győzelmi dobogót, elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki messze földről, véletlenül, pont ide talál. Inkább az történhetett, hogy ő már egy, valamilyen formában folytatott széntermelés elterjedő hírét követve érkezett Csolnokra.
 
E bevezető után térjünk rá a valóban Annavölgy, illetve az uradalom területén történt események leírására.
 
URADALMI BÁNYÁSZAT
 
Bán Imre neves bányatörténet-kutató 1795-öt jelöli meg, mint az első annavölgyi széntelep feltárásának időpontját. Ez az időpont valószínűleg csak feltételezés, és alapja egy 1815-ben készült bányatérkép lehet. Ezen a térképen két kihajtott tárót, az Anna és Vince tárót, valamint egy már részben lefejtett széntelepet látunk. A széntelepre mélyítve látjuk a szellőztetést biztosító Móric légaknát. A bányaműveletek mértéke alapján elfogadhatónak tűnik az 1795-ös dátum. Ugyanezen a térképen fel van tüntetve a csolnoki területen művelt Péter-Pál táró. A két község területének határa fent az erdő szélén, körülbelül a volt homokvasút nyomvonalán húzódott. Ez a térkép már üzemi épületeket, "Gruber Haus"-okat is feltüntet a tárók mellett.
 
Ugyancsak 1815-ből származik az a szolgabírói jelentés, amely egyebek mellett ezt írja bányánkról: "... készenlétekkel, Épületekkel és Téglagyári kemencével fennálló kőszén bánya ..." és az ott kitermelt "..több ezer mérő kőszén a szomszéd városokban () jó áron eladatik."
 
A következő néhány évtized jelentős fejlődést hoz a kitermelt szén mennyiségében is. Míg 1800-1810 között az éves átlag 750 tonna körül volt, 1850-re elérte az 5000 tonnát. Hozzájárul ehhez az 1845-ben megnyitott eocén kori Leontina, és Móric telep. Elhelyezkedésüket Zsigmondy Vilmos 1852-ben készült térképén láthatjuk. A Leontina-táró bejárata a régi istálló területére tehető, a Móric-táró pedig a Csolnokra vezető út nagy kanyarjánál volt. Ezen a térképen szerepel már Maschinen Schaht néven a későbbi Paula-akna. Mivel a kívánt mélységben nem érték el a széntelepet, nem mélyítették tovább. A térképen látható épületek vagy ma is állnak, vagy a helyükön új áll.
Zsigmondy Vilmos (1821-1888) Annavölgy bányászatának egyik meghatározó személyisége. 1850 és 1860 között látta el a Sándor-Metternich uradalom bányáinak igazgatói tisztét. Irányítása alatt vették művelésbe az eocén-kori telepeket. Zsigmondy Vilmost tekintjük térségünkben a nagyüzemi bányászat megalapítójának.
 
Ebben az időben, pontosabban 1842-ben találkozunk először mint településre utaló anyakönyvi bejegyzéssel. Ekkor még "Kőszénbánya néven, 1845-ben pedig már "Anna-Thal" néven.
 
Az első időkben a magasabban fekvő, oligocén telepeket bányászták, azok közül is a könnyen művelhetőeket. Mivel szén volt bőven, ha valamilyen nehézségbe ütköztek, felhagytak a kitermeléssel, és új helyen próbálkoztak. Ez magyarázza a korabeli térképeken szereplő aknák, de főleg tárnák nagy számát. Reménytelen vállalkozás lenne megpróbálni felsorolásukat.
 
Még néhány év, és bányászatunk válaszút elé került.
A könnyen kitermelhető oligocén telepek kimerültek, a megtalált eocén-kori telepek pedig olyan mélységbe vetődtek, amelyet az alkalmazott módszerekkel nem tudtak elérni. Tudnunk kell, hogy ez idáig Annavölgy bányáiban a legelmaradottabb módszerekkel folyt a termelés. A termelési költségek alacsonyan tartása útját állta minden fejlesztésnek, korszerűsítésnek. Szenünket jelentős szállítási költség is terhelte. A kitermelt szenet az uradalom saját felhasználásán túl, két fő fogyasztási helyre szállították. Nagy szénfogyasztó volt a katonaság. A komáromi erődrendszer a fűtésen kívül óriási mennyiséget vásárolt téglagyártás céljára. A legnagyobb fogyasztó azonban a főváros volt. A szállítás mindkét irányba főleg szekéren, kedvező időben a táti rakodótól a Dunán, vízi úton történt. A vasútvonal hiánya behozhatatlan hátrányt jelentett az olcsó salgótarjáni szenekkel szemben.
 
A NAGY BÁNYATÁRSASÁGOK KORA
 
Láthatjuk, hogy a bányászat folytatása jelentős tőke befektetését igényelte. Úgy tűnik az uradalom ezt a befektetést nem tudta, vagy nem akarta végrehajtani, ezért 1868-ban eladta a szénjogot, és a bányákat az összes berendezéssel, épületekkel együtt. A vevő Drasche Henrik, aki a következő évben megalakítja a "Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Pesten" részvénytársaságot, evvel kezdetét veszi a valódi nagyüzemi bányászat Annavölgyön.
Drasche már korábban, 1860-ban megszerezte a csolnoki terület szénjogát, így földalatti összeköttetéssel a két terület egyesült. Ezért történhetett, hogy noha annavölgyi területen 1881-ig bányászat nem folyt, de a csolnoki termelés kiszállítása itt történt.
 
És most következzék három fontos esemény, gyors egymásutánban.
1875, elkezdik a Vilmos-akna mélyítését, mely akna főleg a Csolnok felőli szállítást biztosította 1903-ig, mikor is egy új telep, a Steinriegel mező termelése megindult. Az akna helye a kultúrház melletti vízmű területén lehetett.
1890-ben készült el a Samu-táró, mellyel a Vilmos-aknánál magasabban fekvő rétegeket értek el, de fő feladata a kiszállítás megkönnyítése, a Vilmos-akna terhelésének csökkentése. A táró bejárata a Vilmos-akna közelében, a Gesztenyefa sor régi iskolához vezető, és a Kukukk-kolóniába vezető szakasza közötti bozótos területen volt.
1895-ben immár Paula-akna néven tovább mélyítik az addig Maschinen Schaht-nak nevezett aknát, elérve az eocén kori telepeket. Az akna a régi kórház és a Csengettyű-hegy közötti területen helyezkedett el.
Ezzel elkészült az a három létesítmény, amely 1925-ig, a Reimann-altáró átlyukasztásáig a teljes annavölgyi termelésen túl a csolnoki széntermelés egy részének kiszállítását is biztosította.
 
Hiába korszerűsödött azonban a termelés, a szén felszíni szállítása továbbra is szekerekkel történt. Hantken Miksa minden igyekezete ellenére az 1862-ben elkészült Budapest-Bécs vasútvonal elkerülte környékünket. Az első kedvező lépés a szállítási problémák megoldásában az Almásfüzitő-Esztergom vonal 1891-es átadása. Ezen, még ha jókora kerülővel is, de vasúton elérhetővé vált a főváros. A következő évben pedig elkészült a számunkra igen fontos Tokod-Annavölgy szárnyvonal. Majd az Esztergom-Budapest szakasz 1895-ös átadásával hosszú időre megoldódtak nemcsak Annavölgy, de az egész környék szállítási gondjai.
 
A felszínre hozott szén osztályozóra került, ahonnan csaknem másfél kilométeres külszíni bányavasúton került a vasútállomás közelébe, ahonnan siklón eresztették le az állomás rakodójára. Az osztályozó az Erkel Ferenc tér és a Csengettyű-hegy közötti területen épült, a bányavasút nyomvonala a Felső Borbély-sor előtti út, a fenyves alja az Úttörő utcáig, itt fából ácsolt híd keresztezte a mai Népbolt-sort, majd a Szabadság utca Rózsa Ferenc utca mentén jutott el az Új-kolóniába vezető lépcsőig. Valahol ezen a helyen volt a pálya vége, és a sikló kezdete. A tele csillék saját súlyuk által, fékezéssel jutottak le idáig, az üres csilléket pedig lóvontatással juttatták vissza az osztályozóhoz. Ebben az időszakban a földalatti és felszíni szállítás biztosítására legalább 60 lóra volt szükség.
 
1898-ban Annavölgy új tulajdonos, az "Esztergom-Szászvári Kőszénbánya R.-T." kezébe kerül, mely társaság a temelés fellendítésére nagyarányú fejlesztésekbe kezdett. Villamos erőmű épült Annavölgyön, az összes bányagép villamos meghajtást kapott. Ez komoly előrelépést jelentett az addig gőzhajtású szállítógépekkel és szivattyúkkal szemben.
 
Természetes, hogy egy olyan jelentős üzem, mint amilyen az annavölgyi bánya is, nem nélkülözheti a stabil, midig rendelkezésre álló munkaerőt, akár a kétkezi munkások, akár a műszaki állomány terén. Ez a stabil munkaerő nem biztosítható távolról bejáró, rossz időben elmaradó emberekkel. Lakótelepre van szükség, lehetőleg a bánya közelében. Így történt ez nálunk is. 1893-ban felépült a Kukukk-kolónia, a Borbély-sor, majd az Öreg-kolónia.
Egy 1905-ben készült térképen 152, a legkülönfélébb épület van feltüntetve. Üzemi épületek, munkás-, altiszti-, és tiszti lakások, kaszárnyák a nagyon távolról járóknak, iskola, kórház stb.
Ezen a térképen jelenik meg az Annavölgy elnevezés, mely az 1907-es törzskönyvezés után Annavölgybánya névre változott.
 
Az 1900-as évek elején jelentős felismerés segítette bányászatunkat. Pauer Gyula, a bányatársaság főmérnöke, 1905-ben állapította meg térségünk víznívóját, melyet 124m tengerszint feletti magasságban határozott meg. Ezt követően a földalatti bányaműveleteket ennek ismeretében végezve, igyekeztek elkerülni vízbetörés-veszélyes helyzetek kialakulását.
 
1912 újabb fejlesztéseket hozott. Ezúttal a földalatti és felszíni lóvontatás kiváltása került sorra, benzinmotoros bányamozdonyok bevezetésével. 1913-ban leállították a villamos centrálét, mivel a villamosenergia-ellátást az új dorogi erőmű vette át. Ugyanekkor a költséges üzemelésű, elavult berendezésű Vilmos-akna kiváltására, annak közelében lemélyítették a Sándor-lejtősaknát.
Talán szerepet játszott a fejlesztésekben, hogy ekkor, pontosabban 1911-ben, új igazgató került a bányatársaság élére, Schmidt Sándor személyében. Schmidt Sándort (1882-1953) huszonnyolc éves munkássága a dorogi szénmedence és benne Annavölgy, bányászatának legjelentősebb személyiségévé tette. Nevéhez fűződik a homoktömedékelés bevezetése, és a homokvasút első szakaszának kiépítése. Jelentős eredményeket ért el a vízbetörések elhárítása terén, bevezette a cementálást és kidolgozta a vízveszélyes bányák művelési stratégiáját.
 
A dorogi Reimann-altáró elkészítése után természetes gondolat volt annak összelyukasztása az annavölgyi alapvágattal. Annál is inkább, mivel a termelés a csolnoki határ irányába tolódott el, ahonnan már a Dorog irányába történő kiszállítás sem került többe, különösen, ha figyelembe vesszük az Annavölgy-Dorog vasúti költséget. Az összekapcsolás munkáit felgyorsították, és 1924-ben megtörtént a lyukasztás. Így 1925-től a teljes termelés kiszállítása közvetlenül a dorogi osztályozóhoz történt.
 
Ebben az évben újabb tulajdonosváltáson esett keresztül Annavölgy. Az addigi tulajdonos beleolvadt a "Salgótarjáni Kőszénbánya RT"-be.
 
A lakosság létszáma emelkedett és a korábban épült kolóniák már nem tudták befogadni az újabb és újabb családokat, ezért a társaság 1922 és 1925 között felépítette a 74 lakásból és az óvodából álló Új-kolóniát. Ebben az időszakban mintegy 660 fő volt a földalatti dolgozók létszáma. A munkások a távoli Sándor-lejtősaknán, csaknem 400 lépcsőt megmászva jutottak el munkahelyükre és vissza. Ennek elkerülésére a Vilmos-aknai alapközlét meghosszabbították a vasútállomás irányába. A táró a "Pálinkás-táró" nevet kapta, egy a közelében álló Pálinkaháznak nevezett épületről. Ez az épület még az uradalmi időkben valószínűleg szeszfőzde lehetett. Evvel az összelyukasztással egy 6850 méter hosszú alagút keletkezett Annavölgy és Dorog között.
 
A Pálinkás-táró elkészülte után, a közelében új irodaház, műhely, fürdő, öltöző épült, és az üzemvezetőség ide költözött. A szükségtelenné vált Sándor-lejtősaknát beiszapolták. A régi üzemi épületek egy részét lebontották, másokat jóléti intézmények céljára átalakították. Ekkor kapott egy irodaépület átalakítása után Annavölgy templomot, a régi erőmű gépházából pedig munkásotthont alakítottak ki.
Az új üzemközpont nem volt hosszú életű, 1927-ben az Auguszta-akna vízbetörése elöntötte az annavölgyi bányákat is, ezért a termelési költségek csökkentése céljából az üzemvezetést feloszlatták, és annak feladatait Auguszta-akna vette át. A bányászat 1940-ig szünetelt.
 
Ha nem is szervesen, de mégiscsak a bányászathoz köthető településünk környezetének kopársága. A sok-sok évtizeden keresztül folytatott bányászat biztosítási munkái rengeteg faanyagot igényeltek. Ezt főleg a kezdeti időkben, míg tervszerűtlen bányászkodás folyt, a környező erdőkből termelték ki. E rablógazdálkodás következtében környezetünk kopárrá vált, hatalmas méreteket öltött a lösztakaró eróziója, egyre újabb és újabb vízmosások keletkeztek. Az erózió következményeként megindult illetve felgyorsult a karsztosodás folyamata, amely az állandóan fenyegető vízveszélyt tovább fokozta. 1932 és 1937 között Vezér György térmester több ütemben fásítási munkát végzett. Áldozatos munkájának eredménye a domboldalainkat borító fenyves erdő.
Előre ugorva az időben, elmondhatjuk, hogy ezt a megkezdett munkát az 1950-es évek elején az Erdőgazdaság fejezte be tölgyes telepítésével, valamint a Miklós-berek alatti oldal és a Pálinkás-táró környékének fásításával.
 
Az 1930-as évek végén ismét szükségessé vált a munkáslakások számának bővítése. Először 1939-ben az Új-kolóniában épült fel 24 lakás, majd 1940-ben a régi féltetős házak lebontása után, azok helyén, 40 lakás az Öreg-kolóniában.
 
Nyilván a háború miatt megnövekedett szénigények kielégítése tette szükségessé 1940-ben az annavölgyi üzem ismételt megnyitását, immár X-es akna néven. Az elnevezés nehezen érthető, hisz ezidőben Annavölgy területén nem volt akna. Közrejátszhatott a névadásban, hogy az 1930-as években sok-sok fúrással járó kutatómunka folyt egy leendő akna helyének kijelölésére. Talán ennek a tervezett aknának előlegezték az elnevezést.
Az újra indult üzem vezetésének erősítésére 1942-ben üzemvezetői lakást építettek a mai Csengettyű utcában, két mérnöklakást a Pálinkás-táró közelében -mai Deres-sétány- és egy mérnöklakást a tervezett akna közelében, a mai Népbolt-sor végén.
 
Ezekre az évekre is jutott egy fontos beruházás. 1942-re a homokvasút elérte Annavölgyet. A Miklós-berekben kialakított ürítővel bányászatunk búcsút mondott a sok gondot okozó lösztömedékelésnek, áttértek a homokiszapolásra.
Hogy megértsük e beruházás jelentőségét, ejtsünk néhány szót a fejtési módokról. Sokáig csak az omlasztásos fejtést alkalmazták, melynek lényege, hogy a lefejtett térségekből a támrendszert eltávolították, és azok a kőzet nyomására beomlottak. Ez a fejtési mód állandó bányatűz-veszély forrása volt. Az omlásokban üregek maradtak, ahol a szellőztetés hűtő hatásától elzárva a levegővel érintkező szén lassan öngyulladásig hevült. Ezt a veszélyt az iszaptömedékeléses fejtés -vagyis a letermelt térségek kívülről beadott anyaggal való kitöltése- megszünteti. Annavölgyön homok hiányában sokáig alkalmazták a lösziszapos tömedékelést. Ennek több hátrányos tulajdonsága van. A lösz a vízben nehezen ülepszik le, így a gátat a híg iszap hatalmas erővel nyomja. Gyakori volt a gátszakadás, mikoris a sárlavina olykor emberéleteket sem kimélve árasztotta el a vágatokat. Iszapolás után hetekig, de inkább hónapokig tartott, míg a lösz annyira kiszáradt, hogy mellette munkát lehetett végezni. A homok ellenben gyorsan leülepszik, gátszakadás ritkán fodul elő, nem tartja meg a vízet, az gyorsan elszivárog a gát mögül, így iszapolás után szinte azonnal művelésbe fogható a szomszédos terület.
 
A föld alatt történt bányaműveletek néhány fontosabb momentumát említsünk meg ezekből az évekből; Mivel a Paula-akna művelésével 1909-ben felhagytak, a Paula mező irányába megkezdik egy lejtaknapár mélyítését, és újra nyitják a harminc évvel korábban felhagyott Steinriegel-mezőt. 1943 eseménye a Zsigmondy lejtősakna mélyítése, 1944-ben pedig megkezdik a Paulina telepek művelését.
Láthatjuk, kevés új terület került művelésre, jobbára korábban felhagyott területeket vontak be. Ennek ellenére az éves termelés meghaladta a 300 ezer tonnát. Hozzájárult ehhez a korszerű iszaptömedékelés alkalmazása, amely korábban technológiai kényszerből bent hagyott területek kitermelését is lehetővé tette.
 
Az 1944-es év végén Annavölgy hadszíntérré vált, a víztelenítés kimaradása miatt a bányamező víz alá került. A bányát jól ismerő környékbeli partizánok az alagútrendszeren keresztül a német vonalak mögé juthattak, ennek megakadályozására az alagutat elgátalták, és a felszíni bejáratokat, légereszkéket berobbantották. Sajnálatos módon egy kilenctagú család, nem akarván elhagyni a bányát, a szellőztetés hiánya miatt életét vesztette. 1945 áprilisában kezdték meg a helyreállítási munkálatokat, és az év végére elkészültek vele.
 
A SZOCIALISTA NAGYÜZEM
 
1946-os évben újabb fordulat vette kezdetét bányászatunk történetében. Az 1946. évi XII.törvény a szénjogot, a bányákat és a hozzájuk tartozó erőműveket államosította, ezzel véget ért a tőkés nagyvállalatok időszaka, helyüket az állami nagyvállalatok vették át. A törvény azonban nem rendelkezett a kiszolgáló és jóléti létesítményekről, miáltal egy évekig elhúzódó vagyonmegosztási harc kezdődött. Talán nem tévedünk nagyot, ha 1948 november 1-ét, a Dorogi Szénbányák Állami Vállalat - mint szocialista nagyüzem - megalakítását tekintjük az államosítási folyamat teljes lezárásának.
Ebből az évből két eseményt említünk meg. Telepítik az új X-es aknát, és a földalatti szállításban villamos vontatást vezetnek be.
 
Az annavölgyi széntermelés 1953-ban érte el csúcspontját. Ekkor a kiszállított mennyiség meghaladta az 583 ezer tonnát.
Az ebben az időszakban még folyó újjáépítés, és az erőszakolt iparosítás szénigényét még ilyen csúcsteljesítményekkel sem lehetett kielégíteni. Nem mindig jutott idő új telepek feltárására. Így fordult elő, hogy még a régi hányót is megbontották. Az osztályozóról évtizedeken keresztül hordták oda a szénport, sőt gyakran daraszenet. Ezt az anyagot a termelési eredmények növelésére kitermelték, hasznosították.
Ezekben az években zajlott le a település utolsó munkáslakás építési periódusa. 1951-ben 7 lakás épült a Pálinkás-táró közelében, végül 6 lakás, -az úgynevezett élmunkásházak- a Népbolt-soron.
 
A bányászat mindig nagy munkaerő-felszívó képességgel rendelkezett. Annavölgy is nemcsak a helyi munkásságnak adott megélhetést, műszakváltás előtt sorra érkeztek az autóbuszok a környező településekről. És még ez is kevés volt! 1951-ben a Pálinkás-táró közelében felépült a "Gurin Gáspár" legényszálló, amelyben az ország legkülönbözőbb részéből fogadtak jelentkezőket. Felépült a két fabarakk a mai iskola alatti térségen, ezután pedig a két "kőépület". Ezekben az épületekben munkaszolgálatra vezényelt sorkatonákat és tisztjeiket szállásoltak el. Végül elkészült a "Kossuth-szálló", mai iskolánk épülete. A legényszállók lakói közül sokan itt alapítottak családot, és beolvadtak a település közösségébe.
A szakképzett munkásállomány utánpótlására a Szakmunkásképző Iskola kihelyezett fiókiskolát hozott létre Annavölgyön.
 
A csúcsponton túljutva a termelési eredmények évről-évre csökkenő értékeket mutatnak. Természeti és műszaki problémák hátráltatják a munkát. A termelés jó részét biztosító Paula-mezőt sorozatos vízbetörések sújtják, ezek elhárítása rengeteg időt és pénzt emészt fel. A bányaműveletek miatt megsüllyedt a X-es akna fürdőépülete, ezért a dolgozókat a régi fürdőbe irányították, szállításukat autóbuszokkal oldották meg.
 
Mint a bevezetőben is említettem, területünk erősen tagozott, kisebb mezőkből tevődik össze. Ezeken belül a három rétegben települt szén kifejtéséhez igen sok földalatti létesítmény, sikló, ereszke, haránt vágat stb. szükséges. Kísérletet sem teszek ezek felsorolására, csak a valóban fontos eseményeket említem meg.
A termelés jó részét a paleocén-kori (eocén) Paulina és Leontina telepek biztosítják. Megkezdték a Steinriegel-mező oligocén telepének feltárását, s a Zsigmondy sikló kihajtása után a mező kitermelését.
 
1966-ban készült el Annavölgy utolsó nagy beruházása, megépítették az Annavölgy-Tokodaltáró kötélpályát. Ez a létesítmény közvetlenül, vagy közvetve, de érintette Annavölgy szinte minden területét. A Pálinkás-táró közelében elbontották a régi raktárépületeket, az orvosi rendelőt, mázsaházat. Ezek helyén épült meg a kötélpálya feladóállomása. Az országút túloldalára került a bányavasút rendező-pályaudvara, csillefordító épülete. A rendező-pályaudvar mellett fatelepet alakítottak ki, melynek kiszolgálására a nagyvasutat is meghosszabbították néhány száz méterrel. Új meddőhányót nyitottak, erre a csilléket mintegy 520 méter hosszú sikló juttatta fel.
A kötélpálya nyomvonala keresztezte a sportpályát, így azt megszüntették, helyette füves pályával, sportcsarnokkal, és klubházzal rendelkező sportkombinát épült. A Gurin Gáspár szállót megszüntették, az épület egy részéből orvosi rendelőket alakítottak ki, másik részét elbontva, helyén új üzemi konyha és étterem épült.
 
1967-re az oligocén telepek kimerültek, a termelés a függőleges akna déli területére koncentrálódott. Az ötvenes évek elején kialakult széninséges időkben leművelték a könnyen elérhető aknapillér egy részét. Ennek a gyors előnyszerzésnek végzetes következményei most jelentkeztek. Az akna csaknem egy méternyit megdőlt. Ettől kezdve csak folyamatos karbantartással, falazatjavítással lehetett üzemben tartani. Meggyorsították a még lefejthető szén kitermelését, majd 1970-ben felhagytak az akna művelésével. Szeptember 10-én a tornyot felrobbantották, az aknát tömedékelték. A mező további művelése az alagút felől történt.
 
UTOLSÓ ÉVEK
 
Következnek az utolsó évek. 1972 április 1-én az annavölgyi bányaüzemet Ebszőnybányához csatolták, az üzemvezetés, műhelyek stb. az elúszott XVII-es akna épületeibe költöztek. A termelés, melyet egy 6 m3/p-es vízbetörés hátráltat, a Paulina és Leontina telepekben folyik. 1973-ban állandó vízemelés mellett fejtik le a Paulina és Leontina telepeket. 1974-ben az V-ös lejtakna visszafejtése már jóváhagyott felhagyási terv szerint történik.
 
1975 januárjában az anyagok felszerelések kimentése után a mezőt lezárták. Véget ért a 180 éves annavölgyi bányászat.
 
TŰZ ÉS VÍZ KÖZÖTT
 
1878. A 100 méterre mélyített Vilmos-akna alapvágatának készítésekor történt Annavölgy első vízbetörése, mintegy 20 m3/p vízmennyiséggel. Elhárítani nem tudták, az alapközlét a víznívó felett alakították ki.
 
1893. A II. légaknánál a szellőztető légkemencéből kipattanó szikra meggyújtotta az ácsolatot. A bányatűz három ember halálát okozta.
 
1903. Három halálos áldozatot követelő víz-, gázbetörés a Paula-aknában.
 
1914. Szerencsés kimenetelű bányatűz és robbanás a Stinriegel mezőben.
 
1916. Emberáldozat nélküli bányatűz a Sándor-lejtakna alatti benzinmozdony-színben. A tűzeset szerencsés végződése Bartha János gépmesternek köszönhető.
 
1922. Ismét tűz keletkezett a mozdonyszínben. A szivattyúkezelő súlyos égési sérülésébe belehalt.
 
1924. Emberáldozat nélküli bányatűz a Sándor-lejtakna alatti benzinmozdony-színben. Ez utóbbi három tűz azért érdemel említést, mert a mozdonyszín, amelyben több száz liter üzemanyagot is tároltak, a Kukukk-kolónia házai alatt, kis mélységben helyezkedett el. Egy esetleg bekövetkező benzinrobbanás kiszámíthatatlan következményekkel járt volna.
 
1927. Az Auguszta-aknai vízbetörés elönti az annavölgyi bányamezőket is.
 
1944. 4,5 m3/p-es vízbetörés a Paula-mezőben. A 65 méteres szintig elönti a mezőt.
 
1947. január 20. Ez a nap bányászatunk fekete napja. Egy kezdetben ártalmatlannak tűnő tűz, majd egy azt követő robbanás során keletkezett szénmonoxid 33 bányász életét oltotta ki a Zsigmondy-mezőben.
 
1958. 12 m3/p-es vízbetörés a III.lejtakna -64 m-es szintjén.
 
1961. 12 m3/p-es vízbetörés az V-ös lejtakna Paula-telepben. A mezőrész víz alá került.
 
1967. 20 m3/p-es vízbetörés elfullasztja a Paula "A" mező Leontina telepét.
 
 
KIVÁLÓSÁGAINK
 
Annavölgy sok-sok kiváló bányásszal gazdagította az országot. Olyanokkal, akik nap mint nap leszállva a mélybe, fáradságot nem ismerve, olykor életüket sem kimélve végezték embert próbáló munkájukat. Közülük hármat ért az a megtisztetetés, hogy munkájuk elismeréseként az ország legmagasabb kitüntetésében, a Kossuth-díjban részesültek. 1948, március 15-én vehette át a díj arany fokozatát

 
PALLAGI JÁNOS    PALLAGI NÁNDOR    SÁGI JÓZSEF

 
AKIK NEM TÉRTEK HAZA
 
Az utolsó, egyben legnehezebb fejezet következik. Pedig csak egy névsort tartalmaz. Ám olyan emberek névsorát akik egy napon ugyanúgy indultak munkába ahogy azt nap mint nap tették, de haza már soha nem térhettek. Családjuk hiába várta őket, életüket a bánya vasmarokkal ragadta magához. Következzenek a nevek, azok nevei akiket ismerünk, de a sorok között, láthatatlanul azoké is akik neve nem maradt meg számunkra.
 

         VARGA ANDRÁS

1898

         BÁNYIK ISTVÁN

1899

         HAJDLER KÁROLY

1899

         LONGAUER FERENC

1900

         PASTIRK HERMAN

1900

         DŐRER JÓZSEF

1903

         POMMER RÓBERT

1915

         TRISZLINSZKI JÁNOS

1922

         KUROVSZKI SZANISZLÓ

1933

         KÁNTOR JÓZSEF

1941

         GURIN KÁROLY

1944

         GURIN PÁL

1944

         PLASZNIK JÁNOS

1945

         KIRÁLY MIHÁLY

1946

 

1947, január 20.

     ABONYI JÁNOS

     FARKAS JÓZSEF

     GREGOR GÁBOR

     GULA IMRE

     GULA JAKAB

     GULA LÁSZLÓ

     HAJNIK KÁROLY

     HÉGLI KÁROLY

     HONTI JÓZSEF

     HORVÁTH FERENC

     IZSÓ JÓZSEF

     IZSÓ SÁNDOR

     KISS GYÖRGY

     KREININGER MÁRTON

     KREITNER LAJOS

     MIHALICSKA JÁNOS

     MOTESICZKI JÓZSEF

     PETROVICS GYULA

     PETROVICS SÁNDOR

     POÓR LAJOS

     REMETEI JÁNOS

     SCHLESSZER BERNÁT

     SIMON LAJOS

     STECZ JÁNOS

     SULTZ FERENC

     SZALAI ISTVÁN

     TÁBORI JÁNOS

     TURCSÁNYI MIHÁLY

     UZVÖLGYI FERENC

     VARGA JÓZSEF

     VARGA SÁNDOR

     VÁROSI FERENC

     WANDROVECZ FERENC

 

         GARAMI BÉLA

1953

         MRÁZ JÁNOS

1953

         BÁNFALVI JÁNOS

1955

         MÉSZÁROS JÓZSEF

1955

         IBOLYA ISTVÁN

1956

         KOCSIS JÁNOS TIBOR

1956

         ELEK ISTVÁN

1957

         IZSÓ FERENC

1957

         TÁBORI LÁSZLÓ

1958

         VERECKEI GÁBOR

1964

         GARAMI LÁSZLÓ

1969

         HARCOSFALVI MÁRTON

1983

         VAKÁN FERDINÁND

1988

         ALBERT SZILÁRD


 
Hosszú, túl hosszú ez a névsor, túl nagy vámot szedett a föld mélye azok közül akik megzavarták nyugalmát, túl sok zokogó család fizetett könnyeivel azért a csillogó fekete kőért!
 


 

Forrás:
Singer Bálint: Az Esztergom-vidéki barnaszén bányászat (BKL XXX.2.1896)
Pauer Gyula: Az annavölgyi barnaszénbánya (BKL XXXVIII.11.1905)
Schmidt Sándor: Az eszergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
Tóth Tibor: szénbányászat a dorogi szénmedencében 1781-1981 (1981)
Budayné Mosonyi Klára: Dorogról a Dorogiaknak (1971)
Pécskei József: Emlékeim Annavölgyről (2007)
Köszönöm Zsákovics Ferencnek jobbító szándékú észrevételeit, és az értékes szakmai konzultációkat.

 
 

 

Ugrás a lap tetejére
 

Kezdőlapra